2014. március 27., csütörtök

A széppel és rúttal föltornyosuló élet – Bohumil Hrabal 100

Hrabal

Minden Hrabal-könyv megrendült felfedezés, melynek mélyében „a vágy belső modellje” lüktet. Realitás és fantasztikum ötvözése, keveredése ez, a világ szürrealisztikus elsajátítá­sa, a képzelet fölhajtó erejének megbecsülése, nem a felemás, ilyen-olyan, hanem a széppel és rúttal föltornyosuló élet elfogadása. Költészet is, végeláthatatlan vallomás-irodalom a valóságról – folytonosan ismétlődő kitárul­kozás. Próza is, benne az elmesélés öröme, kín és gyötrelem után: önként vállalva a lecsúszottak, a kintrekedők közös sorsát. Alakmásain keresztül Hrabal önmaga kiszemelt hőse és áldozata, aki azért hagyja el kora ifjúságának varázsos színterét, a nymburki sörgyárat és a családot, hogy mindennél jobban szenvedjen a félszegségtől és honvágytól. Csupa izzás és feszültség, mert csakis így tudja legyőzni el­beszélői énje a kisebbségi komplexusát, a spontán föltárulkozás epikai elő­feltételének akadályát.

 Hra

1997. február harmadikán történt, hogy délután fél háromkor a prágai bulovkai közkórház ortopédiai épülettömbjének ötödik emeleti ablakából – galambetetés közben – Bohumil Hrabal kizuhant, és szörnyethalt. Hrabal végzete “véres” legendákkal és mítoszokkal övezett életútjának jelképes utolsó állomása, óhatatlanul is megmozgatja a fantáziát; sokan gondolják úgy a mai napig, hogy Hrabal készült a halálra, sőt az öngyilkosság ténye meglehetősen sokszor foglalkoztatta látomásokban, allegóriákban. A Hrabal-életrajzok céhbeli szerzői pedig azóta is makacsul kitartanak az élet elmúlásának átpoétizált értelmezése mellett. Miért is ne ez felelne meg leginkább a “tükrök árulásáról” bölcselkedő Hrabal-féle jellem titokzatos szerkezetének, sugallják. Tíz nappal késõbb Hrabal temetésekor, a strasnicei krematórium ravatalózójában, egy cigányzenekar eljátszotta a Cigánysiratót, kedvenc belvárosi kocsmájában a (már az író életében irodalmi zarándokhellyé vált) Husova utcai Aranytigrisben pedig a gyászolók „sörünnepet” ültek, s ahogy erről egyik életrajzírója, Ratko Pytlík késõbb beszámolt: „Az újságírók a Hrabal számára fenntartott asztal felé tekintgettek a „kis” agancs alatt, ám legnagyobb csodálkozásukra Õ már nem ült ott. Ezek után elhangzott néhány nekrológ, és az örökkévalóság hullámai összezárultak Hrabal fölött”.
Hrabalhoz korán hozzátapadt az irodalmi szent képzete, amit maga is élesztgetett azokkal a fiktív, önkezével írt olvasói levelekkel, amelyek hol égbe emelték, hol kiátkozták őt az irodalomból. Elmúlt negyven éves, amikor első művei széles a nyilvánosság előtt megjelentek. Ideológiai okokból késleltetett pályakezdése, majd a hatvanas évek nagy kulturális fölfutása a 68-as szovjet invázióhoz közeledő Prágában hizlalta azt a legendát, hogy Jaroslav Hasekhez a Svejk írójához és Franz Kafkához hasonló formátum érkezett általa a világirodalomba. Egyik korai, és a cenzúra által politikailag szelídre fazonírozott történetéből (Szigorúan ellenőrzött vonatok) Oscar-díjas film készült Jirí Menzel rendezésében. Ez a találkozás egy csapásra megpecsételte Hrabal és a filmezés kapcsolatát, és ismertté tette a nevét távol hazájától. Szinte előzmény nélküli fejlemény az, hogy Hrabal egyidejűleg válik a cseh próza titokzatos reprezentánsává, és hamisítatlan közép-európai íróvá, akire később Magyarországon is apafiguraként tekintenek.
Hrabal magánmitológiáját motivikusan visszatérő elemek, egymásra kopírozódó képek uralják. Hrabal áradó retorikája, szinte magamagát fölfaló mondattana sokszor szolgál mást, mint az írói maszkok fölvillantását. Hrabal rejtőzködő alkat.
Nála a két háború közti cseh kisvilág édesbús melodramatikus antropológiája legtöbbször a családtörténeten, a légszomjas ötvenes éveké a kladnói kohó vasmunkásainak demoralizált értelmiségi galériáján keresztül rögzül és elevenedik meg.  Prága“a nagyvárosi kollázson” át, amely egyidejűleg ábrázolási technikát, és világszemléletet kölcsönzött az írónak.  Ehhez jött még a különös, önrombolásig ható groteszk és tragikomikumba oltódó kocsmai humor, hogy mindezek eredményeként egy személy, aki költőként éli át a nyomasztó politikai rendszer ránézve hátrányos konzekvenciáit, csakis önmaga hiábavaló erőfeszítéseit észlelje óhajtásainak és vágyainak legalján. Támpontja a hétköznapok karneválja, a kistörténelem lüktető tapasztalata. Hrabal szemfényvesztő fantasztikumának hihetetlenül erős a szívóhatása.
Az író tevékenységét egy az egyben gyónásnak tekintő Hrabal nem állított kevesebbet annál, minthogy „saját életével írt regényt”.
Hiába tekinthető egy-egy életperiódus szigorú lenyomatának bizton valamely elbeszélése, regénye (például e cseh nemzeti ellenállás melankolikus rekviemje, a korábban említett Szigorúan ellenőrzött vonatok), hiába lehet térben és időben pontosan megszerkeszteni a pálya ívét a kladnói vaskohó deklasszált filozófusainak beszédeitől, a Spálena utcai papír-lerakat bálázó-munkásainak izzó bölcseletéig – amit az életrajzi megközelítés tudhat, távolról sem magyarázat minden részlethez. Főleg a fő szólamot képzendő írásmód kialakulásához, amely Hrabal világhírét, “önsorsportréját” megalapozta. A periféria, a lecsúszottság költészetének páratlan nézőpontjához elengedhetetlenül szükséges az életrajz tüzetes földolgozása – állítja Hrabal-emlékkönyvének szellemiségével Radko Pytlík. Példának okáért Hrabal önként fordított hátat a nymburki sörgyár polgári biztonságot nyújtó állóvizének (“A feloldhatatlan ellentétek súlya egyre inkább nyomja Hrabal szívét-lelkét – írja –, aki egyértelműen családja, főleg azonban önmaga elől menekült Kladnóba.”), ez a momentum pedig arra utal, hogy tudatosan építette föl az életet maga körül. Ám azokról a fönntartásokról sem tanácsos hallgatni, amelyek azt sugallják, az írásokban fölbukkanó önéletrajzi én sohasem azonos egyes egyedül Hraballal. A tömérdek filozófiai, képzőművészeti, irodalmi és zenei élményt befogadó és egymásba olvasztó író életrajzából kihüvelyezhető ismeret sem keltheti a teljes hatásmechanizmus föltérképezésének érzetét. A hatások életrajzi „lefedettsége” nem garantál biztos iránytűt, igaz hiányuk tévösvényre csalhat: Hrabal több kötetben összegyűjtött műhelyforgácsai, sajátos “házi feladatai” elhessegethetik a született zseni hamis illúzióját, s rádöbbenthetik az olvasót arra a hihetetlenül kemény, olykor már-már heroikus küzdelemre, amellyel eljutott mesterségbeli tudásának az olvasó által megtapasztalt szintjére.
A főleg irodalompolitikai okokból igen későn a nyilvánosság színpadára lépett író nem minden exhibicionizmus nélkül használta föl a hatvanas évek derekán saját törekvései illusztrációja gyanánt azokat az „olvasói leveleket”, amelyek két ellentétes végletből világítják meg addigi tevékenységét. Okkal lehet arra következtetni: Hrabal tényleg elhitette magával, hogy könyveinek valódi tartalmával és értékével az üzenetek önzetlen szerzői szembesültek maradéktalanul, így még az a gyanú is fölmerülhet, hogy a kavicsot és gyöngyöt egyformán felszínre hozó vélemények „szerzőit”, a levélírókat benne kell keresnünk.  Bárhogy történt is, kiátkozói megbélyegzik könyveinek íróját, akiről azt tartják, hogy „szenilis trotty, pubertás hajlamokkal”, „akinek a dutyiban vagy a diliházban a helye”. A hódolók szemében viszont az árulkodó vonás, hogy levetett sarukkal járultak bálványuk színe elé: „Ujjongtam olvasás közben. Már rég nem éreztem a szívem táján ilyen melegséget”.
Mindenesetre a Hrabal-jelenség eredetiségében lévő mágneses vonzóerő a folytonos rácsodálkozás állapotában tartja az olvasókat. A nagy világámító írói létezésének, stílusának lényeges összetevőjét, a prágai iróniát tárgyalva Radko Pytlik rámutat Hrabal “haseki stichjére”. Közös pontokra lel a két író élményvilágában és a filológiai aládúcolás mellett (Pytlik Hasek remek értője, hihetünk neki, nagy monográfiája a Svejk szerzőjéről A csavargó liba címmel magyarul is olvasható) voltaképp arra kérdez rá, hogy a mindenáron való túlélés kedvéért mit tett a két író két leghíresebb alakja Svejk, a derék katona és Pepín bácsi. Irodalomtörténetileg azt a kérdést boncolgatja, hogy hogyan formált karaktert és szerepet Hasek illetőleg Hrabal, akik ugyanabba a cseh polgári érzésvilágba nyúltak ösztönzésért.
 Pepín bácsi valóságos életrajzi személy volt, irodalmi alakká történt átlényegítése a Hrabal-életmű (és minden Hrabal- értelmezés) egyik sarkalatos pontja lehet, mely a Hasekkal való hatástörténet kiaknázására is kiváló alkalmat nyújthat a 101. évébe lépő író portréjának megrajzolásakor.  

Hrabal
Dobrovits-Ádám: Ködön át (2011)
Forrás: http://ujnautilus.info/szeppel-es-ruttal-bohumil-hrabal

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése