2014. március 28., péntek

Sörszagú életöröm - 100 éve született Bohumil Hrabal

57190784
Fotó: Ulf Andersen

Bár nem tartozott a legkalandosabb életű írók közé, írásaiban még a legszürkébb hétköznapoknak is sikerült színt adnia. Sosem fogyott ki az anekdotákból, világa tele volt egyszerű falusiakkal, szerencsétlen kisemberekkel, faros- és mellyescicákkal, és a szép új világ reményében a fodrászollótól sem megriadó aranyhajú menyecskékkel. Ma lenne 100 éves Bohémia legbohémabb írója, Bohumil Hrabal, aki bizonyos fokig magyar író volt, hőseihez hasonlóan reményt árult, és halála után sörözők százaihoz adta a nevét. (Ebben a cikkünkben könyveinek világát mutatjuk be: Sör, halál és macskák) 

harmincasévei.JPG

A húszéves brnói hajadonnak, Marie Kiliánovának 1914. március 28-án fia született az egyik környékbeli fiútól, a 21 éves Bohumil Blechától. A Maryškának becézett lány és Blecha nem kötöttek házasságot, ezért gyermekük a keresztségben a Bohumil František Kilián nevet kapta. Az április 4-én tartott keresztelőn a kisfiú keresztapja egy helybeli limonádékereskedő, Frantisek Hrabal lett, akinek 25 éves fia, ifjabb Frantisek Hrabal időközben szemet vetett a leányanyára. A kis Bohumil az első néhány évét nagyszüleinél töltötte, és a házuk előtt hetente többször is elvonuló temetési menet bámulásával már ekkor megalapozta groteszk iránti rajongását. Miután biológiai apja lemondott fiáról, Frantisek, vagyis a későbbi Francin, 1916 karácsonyán örökbe fogadta Maryška gyermekét. A család ekkor már Polnában élt, a fiúnak pedig alig két évesen ez már a második születésnapja volt - attól a naptól kezdve Bohumil Hrabalnak hívták. 1917-ben megszületett az öccse, Slávek, a család pedig két évvel később Nymburkba költözött, ahol nevelőapja a helyi sörgyár vezetőjeként kapott állást. A háborúba belerokkant Blecha sosem találkozott fiával, ám lányának, Drahomíra Blechová-Kalvodovának volt alkalma megismerni féltestvérét.
Zsebcselek
Hrabal sosem számított kimondottan jó tanulónak, a tankönyveknél sokkal jobban érdekelte a költészet, és nevelőapja sörgyári munkája. A középiskolában évismételésre is kényszerült (lásd később Egy osztályismétlő emlékezései), ám érettségi után mégis úgy döntött, beiratkozik a prágai egyetem jogi karára. Költőként 1937-ben, 23 évesen debütált, Prsi (Esik) című verse a nymburki újságban jelent meg. Csehország náci megszállása után a Károly Egyetem bezárt, ezért dolgozni kezdett - többek között vasúti diszpécserként és egy ügyvédi iroda asszisztenseként is tevékenykedett egy ideig. Tanulmányait csak a II. világháború után folytathatta, 1946-ban szerzett diplomát. Mivel a jogi pálya nem vonzotta, verseinek viszont a kommunista párt hatalomra jutása miatt nem talált kiadót, a biztosítási ügynöktől a postáson át a színházi kellékesig, mindenféle munkát elvállalt. Sőt, ahogy Julian Barnes fogalmazott, még az „író számára legkevésbé alkalmas” munkahelyen is dolgozott, egy papírhulladék-feldolgozóban. Munka közben pedig nyitva tartotta a szemét, és rengeteg olyan élményt és történetet rögzített, melyek felbukkantak későbbi munkáiban. (Biztosítási ügynöki tapasztalatait például az Angyali szemek című novellájában örökítette meg, a papírfeldolgozó pedig a Túlságosan zajos magány című kisregényben kapott főszerepet.)


56.JPG
Hrabal és felesége, Eliska 1956-ban
Élete első szerelmét Jiřinka Sokolovának hívták (Hrabal csak Georginának becézte), ő 16 éves volt, amikor összeismerkedett a fiúval. Kapcsolatuk négy évig tartott, ám hiába viselkedett Bohumil igazi hősszerelmesként, a lány végül másik férfit választott. A harmincas évek végén egy Olinka Micková nevű nő törte össze a szívét, de olyan apró darabokra, hogy ez a balul sikerült szerelem is inspirációul szolgált a Szigorúan ellenőrzött vonatokhoz. A nymburki Jarmila Holeckova viszont teherbe is esett tőle, ám volt egy kis bökkenő – a férj. A nő végül az abortuszt és hites urát választotta, döntését pedig táviratban közölte Hraballal. (A mintakollekció visszaküldve. Mathias – idézi a távirat szövegét Hrabel egyik versciklusa.) 35 éves korában egy Blanka Krausz nevű „szép, zsidó lányt” szemelt ki magának, de a csalódás most sem maradt el. „Hölgyem, ha volframból volna keze/haja mangán volna s szeme molibdén/akkor is véget érne a mese a férfiról/ ki úgy szerette, mint én.” (A csillagtalan fejnél – Tőzsér Árpád fordítása) Az igazi boldogság 1955-ig váratott magára, Hrabal ekkor ismerte meg Eliska Plevovát, akit öt hónappal első találkozásuk után, 1956. december 8-án feleségül is vett. Gyermekük sosem született – a asszonyt a háború végén szovjet katonák brutálisan megerőszakolták, és az erőszak következtében sosem eshetett teherbe.
Vita Nuova
Bár Hrabalt főleg mint történeteit lélegzetvétel nélkül ledaráló, hétköznapi szürrealistát ismerjük, első publikált könyve mégis verseket tartalmazott. Az 1948-ban megjelentetett Ztracená uličkát a kommunista hatalomátvétel után azonnal kivonták a forgalomból. Az ötvenes években tagja volt a költő, Jiri Kolar által vezetett underground irodalmi tömörülésnek. Verseiből ekkorra történetek lettek, ám ahelyett, hogy megismertette volna őket a közönséggel, inkább csak hangosan felolvasta a csoport tagjainak. A prózaíró Hrabal első könyve, 1956-ban jelent volna meg, ám a könyvkiadás a korabeli Csehszlovákiában nem a leggyorsabb és legzökkenőmentesebb tevékenységnek számított, és mire a nyomdászok minden munkafolyamatnak a végére értek volna, a politikai közhangulat megváltozott. A kötetet végül nem publikálták. Hrabalnak ez sem vette el a kedvét az írástól, és 1962-től hivatásos, teljes munkaidős íróként kezdett dolgozni – köszönhetően feleségének, aki nemcsak lelkileg, de anyagilag is támogatta. Legelső, ténylegesen könyvesboltokba kerülő prózájára, a Gyöngyök a mélyben című novelláskötetre 1963-ig kellett várni, ám ezt követően regényei, elbeszélései és novelláskötetei majdnem évente követték egymást.
Erre az időre tehető, hogy egy fiatal cseh filmrendező, bizonyos Jiří Menzel először olvasta a nevét egy irodalmi folyóiratban megjelent novella, a Próbaút szerzőjeként. Szinte még el sem ült az 1964-es Táncórák idősebbeknek és haladóknak Pepin bácsijának sikere, az egymondatos regény után egy évvel Hrabal korábbi jegyzeteiből összeállt a Szigorúan ellenőrzött vonatok története. 1966-ban az akkor mindössze 28 éves Menzel az író közreműködésével vászonra vitte az ifjú Wertherből hősi halottá váló forgalmista sztoriját, az adaptáció pedig olyan jól sikerült, hogy 1968-ban a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscarral jutalmazták. Később számos alkalommal dolgoztak együtt, és ahogy gyűltek a megfilmesített könyvek és történetek, nevük is úgy fonódott egyre szorosabban egymáshoz. (Pacsirták cérnaszálon - 1969, Sörgyári capriccio - 1980, Hóvirágünnep - 1983, Őfelsége pincére voltam - 2006)

tumblr_mjvfs962qj1qdkkdno1_500.gif
Szigorúan ellenőrzött vonatok

 „(…)…egy valamirevaló könyv nem arra való, hogy az olvasó elaludjon mellette, hanem inkább arra, hogy kiugorjon tőle az ágyból, és úgy, ahogy van, alsógatyában rohanjon szétverni az író úr pofáját (…)” – olvasható a Táncórák végtelenített mondatában. Ha a prágai tavasz leverése után hatalomra kerülő, a liberalizmust csak hírből ismerő kultúrpolitika nem is akarta szétverni Hrabal pofáját, a könyveit nem szerették volna a nép kezében látni. 1968 után tiltólistára került, művei csak 1975-ben kerülhettek vissza a cseh könyvesboltokba. A mellőzöttség miatt az író nem találta a helyét Prágában, és idejét főleg a Hóvirágünnepből is ismert Kerskóban töltötte. Bár művei nem terjedhettek legálisan, szamizdatként megtalálták az útjukat az olvasókhoz. A tiltott időszakban, 1968 és 1975 között jelent meg többek között az Őfelsége pincére voltam és a Sörgyári capriccio is, és bár előbbit Hrabal nagyon szerette volna nyomtatásban látni, tudta, hogy a hatalom legalább annyira rossz szemmel nézné, mint Francin az első pillanatban Maryska divatos bubifrizuráját. Egyik barátja, Karl Spr, és a cseh zenészek szakszervezetének jazz szekciója mégis kinyomtatta a regényt, majd Hrabal figyelmeztetése ellenére ötezer példányban a jazz szekció irodáiban tette elérhetővé. Bátorságukat a vezetés 1986-ban börtönnel díjazta. 1988-ban szabadultak – egy évvel később a bársonyos forradalom megdöntötte a kommunista diktatúrát.
Véres történetek és legendák
Hogy művei végre szélesebb olvasótáborhoz is eljuthassanak, egy 1975-ben adott interjújában Hrabal „önkritikát gyakorolt”, és nyilvánosan is a támogatásáról biztosította a kommunista rezsimet. Kijelentései mélységesen felháborították rendszerellenesnek kikiáltott kollégáit, ám a rendszernek éppen annyira imponált, hogy megengedjék, hogy újra publikáljon. Nyilatkozatához később is hű maradt (még a diktatúra elleni tiltakozásul megfogalmazott 77-es chartát sem írta alá), ám ennek ellenére erősebb, rendszerkritikusabb írásai - köztük egyik legerősebb, leghatásosabb műve, a papírgyári éveiből ihletet merítő Túlságosan zajos magány (in: Gyöngéd barbárok) – csak külföldi nyomtatásban terjedhettek. A kisregényben Hrabal elmeséli, hogyan változtat valakit a könyvpusztítás „emberiségellenes bűne” akaratán kívül kultúremberré, hogy aztán a végén épp úgy aprítsa darabokra, mint frissen nyomott filozófiai munkát a papírdaráló. (Hanta történetéből 1994-ben forgatott filmet a ’67-ben Franciaországba disszidált rendezőnő, Vera Cais.) Hrabal a hatalommal való viszonyáról végül 1990-es, Levelek Áprilkának című könyvében vallott, ekkor beszélt először sokáig titkolt ügynökmúltjáról is.
„(…) ezért aztán tisztességesen igyekeztem beszélni a zsarukkal, mellébeszéltem, és alig bírtam kivárni, hogy elváljunk egymástól, és magamra maradjak, és reszkessek, mikor találkozunk újra, merthogy mégiscsak mindig kikottyantottam valamit, és így a belügyminisztérium hivatalnokai pórázon tartottak, a Belvederbe olyankor párosával, máskor hármasával is eljöttek, és dedikáltam nekik a könyveimet, szívélyesen és barátian, mire ők keresztkérdésekkel gyötörtek, hogy hol nyomják a szamizdatjaimat, és kitől kapom a papírt, és kivel érintkezem… én meg, hogy nyugtom legyen, mindig elárultam nekik valamit, amit aztán megbántam, és magamba roskadtam tőle…”
Ugyanebben az évben jelent meg Esterházy Péter kollegális tisztelgése, a Hrabal könyve, ám nem ez volt az egyetlen, ami Hrabalt a magyarokhoz kötötte. „Ritka az, amikor egy külföldi, ebben az értelemben idegen írót az olvasó avval a szeretettel vagy elfogultsággal vesz körül, ahogy csak a hazaiakat szokta. Hrabal ilyen, kissé elmagyarosodott író, kicsit magyar írónak tekintjük.” – nyilatkozta egy 2007-es interjúban Esterházy, Hrabal pedig nem zárkózott el a „magyarítástól.”
”Hát egy bizonyos fokig az (magyar író – a szerk.) is vagyok, mert amit a magyarok nem mernek kimondani otthon, azt én Prágában teli torokból hangoztatom. És ez az, ami sokkolja a magyarokat. Szeretnék kimondani, de nem tudják, mert nem Prágában vannak, hanem a konvencionális Budapesten.” (1992, magyar Playboy)
A sörgyári történetek után a nyolcvanas években megjelent újabb, háromrészes önéletrajzi trilógiája (Házimurik - 1984, Vita Nouva -1986, Foghíjak -1987), amely most nem a túláradó, vérbő hrabalisággal (vagy, ha ugyan el lehet választani a kettőt, pepinséggel), hanem felesége, Eliska narrálásában mesélt kettejük életéről. A trilógiát a 68-ban Kanadába emigrált Josef Škvorecký kiadója, a Csehszlovákiában betiltott könyvekre szakosodott 68 Publishers Corporation jelentette meg. 1987-ben Hrabal felesége hosszú betegség után elhunyt, túl zajos magányban hagyva férjét. Magányát hőn szeretett macskái mellett egy cseh szakos amerikai egyetemistalány, April Gifford enyhítette némiképp, ám az Eliskával eltöltött több mint harminc évet semmi sem tudta helyettesíteni. „(…) már nem szívesen nézek szembe magammal, magam is elborzadok a fürdőszobabeli látványomtól, már a saját látványom is fáj…” (in: Macska-maszkabál, avagy gyónás feloldozás nélkül)
662164.jpg 

Imádott macskáival, akiknek „ugyanolyan könnyű a szívüket meghódítani, mint az embereknek” Tíz évvel élte túl a feleségét, halála épp olyan groteszk és „hrabali” volt, mint hősei hétköznapi kalandjai. 1997 februárjának harmadik napján, délután fél háromkor kizuhant a Bulovka kórház ötödik emeleti ablakából, ahonnan galambokat etetett. Hat évtized könyvtermését és (az írásaiban megénekelt kísérteties egybeesés miattt) egy hatalmas kérdőjelet hagyott maga után. Koporsójára kívánsága szerint a Polná sörgyár neve is felkerült, ugyanis itt találkozott először anyja és nevelőapja, Francin. „(…) azt senki a világon nem bocsátja meg, ha az ember békességben, valamint a részegség és a világmindenség számlájára akar élni” – olvashatjuk a Gyöngéd barbárokban. Hrabal pont így élt. Egyszerűen és nem túl hangosan, mint figurái, nehezebb időkben az Arany Tigris pultját támasztva, és sörszagú életörömmel egyensúlyozva a világmindenség nem is annyira bársonyos káoszában. Hát lehet ezt nem megbocsájtani neki?

Forrás: http://konyves.blog.hu/2014/03/28/hrabal_482

Egyforma pofacsont – száz éve született Hrabal

Egyforma pofacsont – száz éve született Hrabal
Fotó: Varga Attila
Németül énekelni kezd egy Ferdinand Freiligrath-verset. Aztán ülünk egymással szemben, és kézről kézre adunk egy orosz vodkával teli üveget. Varga Attila szubjektív visszaemlékezése a száz éve született Bohumil Hrabalról – arról a cseh íróról, akinek milliós példányszámban fogytak könyvei, s aki a magyarok nagy tisztelője volt.
      
„Te mocskos disznó, akit mindenki az egekig magasztal, mikor hagysz fel végre azzal, hogy gusztustalan perverzitásoddal mérgezed az emberek lelkét? Mennyi pénzt vedeltetek el a kritikusaiddal és a recenzistáiddal a bordélyokban, hogy így agyba-főbe dicsérnek?” – írta egy felháborodott olvasó a hatvanas években Bohumil Hrabal cseh írónak. Más úgy fogalmazott: „Mintha áttetsző, kristálytiszta vizet kortyoltam volna. Ujjongtam olvasás közben. Már rég nem éreztem a szívem táján ilyen melegséget… Látja, az ember valahol belül mégiscsak jó, és az olyan művek, mint az Önvilágámítók, éppen azokat a legfinomabb húrokat rezegtetik meg, amelyekből a legeszményibb hangszer, az emberi lélek van szőve.”
"A doktor átvette a lábast, beleszagolt és megörült. Ó, magyar gulyás! Méghozzá hátszínből. Mágnások eledele."
(Bohumil Hrabal: Házimurik)
E kettős fogadtatás jellemezte a március 28-án száz éve született Bohumil Hrabal cseh író műveit. Hrabalt elbűvölték azok a beszédstílusok, amelyeket sokféle foglalkozása és a külvárosok, kisvárosok sörméréseiben végzett tanulmányai során felfedezett. Történeteinek alakjai olyan nyelven beszélnek, amely a megannyi széplelket ugyan megbotránkoztatja, de a stílus ínyenceit ritka műélvezetben részesíti. Az író a 20. századi cseh irodalom legnépszerűbb alakja, könyveit Európában milliós példányszámban adták ki, kedvező fogadtatása a magyar olvasók között is rendületlen, írásaiban, ritka interjúiban a magyarok iránti tiszteletét is kifejezte.

Fotó: Varga Attila
Jómagam 1993 februárja és 1994 novembere között öt alkalommal találkoztam Bohumil Hraballal. Az időben visszaugorva 1993-ban vagyunk…Hrabal hetente két-három alkalommal reggelente kimegy a Prágától 35 kilométerre található kerskói tanyájára, hiszen ott vannak a macskái, akiket etetnie kell. Ha valaki megzavarja bármely kiadó, illetve újság képviseletében, hangos lesz a ház. Interjú helyett keresetlen szavak röpködnek, jaj a betolakodónak, jaj a Kerskóban járó halandóknak! A macskáit etető Hrabal valóban kíméletlen. Elküld minket a francba.
Három napig járunk a nyakára, majd a szomszéddal üzen: vár minket, mehetünk hozzá. Átvágunk a kertek között található ösvényen, majd belépünk a titokzatos házikó földszinti szobájába. Az előtérben tejeskonzervek, macskákat ábrázoló újságkivágások s egy francia konyak már üres fadoboza. A szobában meleg van, a kályhában fahasábok pattognak. A falon Hemingway képe, nem keretben, csak úgy lapként, ragasztóval kifeszítve. Az asztalon megszokottnak tűnő rendetlenség, mellette egy széken írógép. Egy tányéróra a falnak támasztva méri az idő múlását, s a kályha mellett, a sarokban farmernadrágban, könnyű pulóverben, kalapban és sálban ül az író. Ránk néz, majd kezet nyújt a nefelejcskék szemű Hrabal.
– Ott vannak a székek, ti bitangok. – Edzőcipős lábát egy másik széken nyugtatva elnyújtott, retorikus hangnemben kezdi. – Szóval tegnap volt egy interjúm a cseh rádióval, s ezért délelőtt Prágába kellett mennem. Tehát Prágába kellett mennem, és ez konfrontáció volt a számomra. Ez pedig „ganz ummöglich”, azaz teljesen lehetetlen. Ma meg itt volt az egyik könyvkiadóm, a Mladá Fronta, és megkoronáztak. Hozták a koronát, és azzal a koronával a fejemen fényképeztek, na meg a macskáimmal együtt is, de a macskák, ahogy felfogták ezt, tettek rájuk, és maradtam egyedül, a sötétzöld sapkámmal és a koronámmal a fejemen. Fiúk, bocsánatot kérek tőletek a történtekért, de engem zavarnak az újságírók, és idejében elküldöm őket, mert – hogy tisztában legyünk a dolgokkal – én nem szeretem sem a monológot, sem a dialógust. Ha nem vagyok kemény, tudom, hogy kialakul ez a pingponghelyzet, márpedig én aztán igazán unom a visszatérő hülye kérdéseket. Az azért szép volt, ahogyan tegnapelőtt ott álltatok a kertben, és én elküldtelek benneteket a francba. Hát, uraim, nagy barmok vagytok ti, mert én éppen akkor, a 11 órás busszal jöttem meg, és pont a macskáim etetéséhez kezdtem. Márpedig, amikor én a macskáimat etetem, az köztudottan igen szent dolog, amit nem lehet megzavarni. És akkor beállít valamilyen barom, épp abban a pillanatban! Hát ez szörnyű!
 
A cikk szerzője, Varga Attila Bohumil Hraballal
"Érdekes, hogy a fiatal költők másra sem gondolnak, csak a halálra, a sok vén marhának pedig csak a lányokon jár az esze."
(Bohumil Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak)
– A Hrabal-ellenzőknek nem tetszik az egyszerű emberek hétköznapi nyelve, s elsősorban a kezdetekkor volt igen vegyes a fogadtatás – vetem fel az írófejedelemnek.
– Azért szokatlan, mert én „barbár” módjára válaszolok, és nem úgy, mint egy katolikus, erodált közép-európai lakos. Én gátlás nélkül válaszolok, úgy, ahogyan azt tették a szürrealisták, dadaisták, azaz spontánul. Ekképpen nem olvad nálam egybe a regus eroticus és a szexuális. Számomra a szexualitás az erotikában tetőzik, a szerelem egyik fázisában. Ez a szerelem pedig, igen, átszövi az egész világirodalmat, mert az igazi, eredeti világirodalomnak mint olyannak, mindig megvan az erotikus tendenciája. Az erósz mint világgondolkodás a világfejlődés és a világpolitika töltete és mozgatórugója. Erósz a görög örökség. Nem a mai túlhaladott szexualitás, hanem az erósz! Az erotikus töltet, a szerelem egyik állapota a liebestraum, azaz a szerelmi álom. Ez figyelhető meg Liszt Ferenc egyes alkotásaiban is, s ez a szerelmes állapot egyenlő nála vágyai tárgyával, amelyet a zene segítségével fejezett ki…
Németül énekelni kezd egy Ferdinand Freiligrath-verset. Aztán ülünk egymással szemben, és kézről kézre adunk egy orosz vodkával teli üveget.

Fotó: Varga Attila
 
– Az új hrabali korszak tehát az erotika jelszavával indul. Az ellenzői pedig annyit mondanak majd, hogy ezt Hrabal nem is az értelmes embereknek írta.
– Nagyon naiv vagy! Az emberek mindig is szerették a nyilvánosságot, de azt is szeretik hallani, ami négyszemközt hangzik el, vagy éppen egy sörözőben hatszemközt. Mindezt nyilvánosan hallani, olvasni azokkal a bizonyos trágárságokkal együtt, amelyeket egymás közt mondanak el az emberek – meghökkentő, és velem ellentétben ezektől az európai és az amerikai társadalom is viszolyog. Ez teljesen olyan, mint amikor egy kisgyermek olyat mond, amit nem illik mondani. Az „enfant terrible”, a rossz gyerek. Ha ez a rossz nem a valóság, akkor legyen, amit akarunk, legyen misztifikáció. Márpedig az irodalom lényege a misztifikáció, s ezt már Goethe is tudta. Tudni kell misztifikálni. Egy picit hazudni és egy kicsit misztifikálni. Na, ezek az én hajtóerőim!… Igen, a fantáziám egyre inkább erotikus és szexuális képzeteket szül bennem. Olyannyira, hogy még erről és ennyit senkinek sem beszéltem…
– Könyvéből, a Szigorúan ellenőrzött vonatokból az akkor 28 éves filmrendező, Jiří Menzel 1966-ban elkészítette első játékfilmjét. Menzel elnyerte az amerikai filmakadémia Oscar-díját. Mit jelentett önnek a Jiří Menzel-féle Oscar-díj?
– Várjunk csak! – emeli fel a mutatóujját. – Az Oscart a rendező kapta, nem pedig én. Na persze végül is én írtam, s én vagyok a lelki atyja. És én alázatosan el is fogadom ezt az apaságot. Amikor elkészült a film, számomra ez, ahogyan az amerikaiak mondják, „shocking”, azaz sokkoló volt.
 
Fotó: Varga Attila

– Ez az Oscar előbbre vitte 1968-ban?
– Pont fordítva. Retardáns hatása volt. Előttem voltak már azok a témák, amelyek túltettek a filmben feldolgozottakon is. Én amúgy is mindig egy lépéssel előbbre vagyok. A gondolataim mindig előbbre vannak. Ott világít a fény előttem, olyan mondanivalókkal az úton, amelyeket még nem mondtam el.
– Hogyan reagált ekkor a környezete arra, hogy híres?
– Nagyon kedves, rokonszenves emberek vannak a környezetemben. Ők úgy vették az egészet, hogy na és akkor mi van? Az ő dolga. Egy bizonyos fokig segítettek nekem. Sokan bagatellizáltak, egypáran megdicsértek. De vigyázat! Közép-Európában nem szokás dicsérni. Egy szégyenteljes rágalom sokkal inkább dicséretes.
Inkább kitanultam a malátafőzést, és elindultam vándorútra Magyarországra, ah, Sopron, hogy ott milyen gyönyörű sörgyár van…
(Bohumil Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak)
– Hány nyelvre fordították le Hrabalt?
– Azt hiszem, úgy száz nyelvre, de engem ez már nem érdekel, és nem sajnos, hanem hála istennek. Nem tartom magam híresnek, úgymond egy vagyok a sok közül. Mikor legutoljára Magyarországon voltam, egy szombati napon eladtuk az egész rakományomat. És akkor a Hungária Kávéházban, ahonnan a tévéközvetítés folyt, nem azt mondták be, hogy cseh író vagyok, hanem azt, hogy magyar nemzeti művész. Talán azért, mert huszonötezer könyvet adtunk el egy szombat délelőtt.
 
Fotó: Varga Attila

– Bizony, elfogadnánk önt magyar írónak.
– Hát egy bizonyos fokig az is vagyok, mert amit a magyarok nem mernek kimondani otthon, azt én Prágában teli torokból hangoztatom. És ez az, ami sokkolja a magyarokat. Szeretnék kimondani, de nem tudják, mert nem Prágában vannak, hanem a konvencionális Budapesten. Azért örülök, hogy itt voltaltok. Biztosan kapok ezért valamilyen díjat, azt lefogadom. De ha nem, akkor majd én elintézem, hogy kapj, mert neked volt türelmed, te barom, hogy ezt végigcsináld… Végül csak annyit mondanék, amit Hašek mondott, mégpedig hogy a pincéreknek és az újságíróknak megvan az a tehetségük, hogy még a barmok is megőrülnek tőlük. Ti engem már annyira megőrjítettetek, hogy most már tényleg menjetek a francba. Ez persze csak a prágai irónia, s egyáltalán nem azt jelenti, hogy rosszban válnánk el, ez már a hašeki-kafkai irónia. Ha elolvassátok A kastélyt vagy a Küldetést, akkor tényleg elmegy a kedvetek a viccelődéstől. De nekünk még nem ment el a kedvünk, viszont ha én újra elolvasom ezeket, úgy érzem, hogy a halálomon vagyok. Engem a világon semmi sem zavar, csak az, hogy ti itt vagytok.
– Melyik a legkedvesebb sörözője?
– Ahol nevetnek.
– És minden prágai sörözőben nevetnek?
– Hülye kérdés.
 
 
– De a Tigrisben vagy az új sörözőben, ahová jár, ott biztosan.
– Ezek olyan kérdések, mintha a Belügyminisztériumban tennék fel nekem. Picsa kérdések. De az utóbbi, az tényleg igaz. Gyertek el, vasárnap ott leszünk, akár a Belügyminisztérium is megtudhatja, de csak négyszemközt. Lesem, figyelem az egyszerű embereket. Beszélgetünk, mesélünk egymásnak, és én megint megtalálom majd a fonalat, a kristályt, amelyet majd csepp alakúvá kerekíthetek. Mindig is az volt az érzésem, hogy azok az egyszerű emberek, akik tudnak krumplit kapálni, s eljárogatnak a kiskocsmájukba, vagyis azok, akik egészen egyszerű életet élnek, sokkal többet kapnak az élettől, mint az intellektuelek felsőbbrendűségét. Az intellektuel rendszerint csak tudja, az egyszerű ember viszont mélyen meg is éli a dolgokat. – Előrehajol és felkiált: – Te egy tatár vagy! Neked is olyan kiugró pofacsontod van, mint nekem! Te tatár, magyar vagy arab vagy! Odakint szerintem nem is egy autó áll, hanem egy ló vár rád. A nyereg alatt pedig egy szelet hús. Én is az avarok és a tatárok leszármazottjának tartom magamat. Hirtelen haragú vagyok, aki szívesen megsértődik. A magyarok is hasonló természetűek, tehát tele vagyunk közös tulajdonságokkal. Az én legszebb úti élményeim mindig Magyarországhoz kötnek. Emlékszem, amikor a Hortobágyi Csárdában este tizenegy órakor felkeltettük a cigányokat, akik végül hajnalig játszottak nekünk. Legjobban mégis a Szegedet átszelő Tisza folyó bűvölt el. Örök időkig ott szeretnék élni. Egy-két hónap múlva a Tisza olyan lesz, mint a kávé. Ott ülsz valahol a parton, halat eszel és bort iszogatsz. Ha emigrációba vonulnék, akkor biztos, hogy Szegedet választanám. Halat eszegetnék, a cigányok pedig ott játszanának nekem.
– Mi érdekli, mi foglalkoztatja az utóbbi időben?
– Semmi! A halál! Meg akarok halni, de nem akarom én megtenni, hanem azt szeretném, ha véletlenként következne be. Nem érdekel semmi sem! aa


Egyforma pofacsont – Bohumil Hrabal és Varga Attila portréja
Rajz: László Ákos
"Mint bizonyára tudja, minden év március huszonnyolcadikán nemcsak pedagógusnap van, hanem az Ön születésnapja is. Szörnyen örülnék, Hrabal úr, ha megírná nekem, hogy volna-e kedve májusban író-olvasó találkozóra jönni hozzánk, rengeteg csinos lány van itt, és mindegyik isteníti Önt, még a csehtanárnőnk is, aki egészen fiatal."
(Bohumil Hrabal: Véres történet, amit az olvasók írtak)
Bohumil Hrabal, a magyarok barátja három évvel később, 1997. február 3-án galambetetés közben, a prágai Na Bulovce kórház ötödik emeletéről kizuhanva halt meg. Halála hrabalian szatirikus, fekete humorral megkomponált öngyilkosság volt.
 

 
 
Bohumil Hrabal
Bohumil Hrabal Morvaországban, Brünnben született 1914. március 18-án. Apja nevét nem ismerjük. Nevelőapja František Hrabal sörgyári könyvelő, akihez Bohumil anyja, Mariska 1920-ban ment férjhez. Bohumil nem volt jó tanuló, az iskolánál sokkal jobban érdekelte a sörgyár világa és a munkások történetei, különösen nevelőapjának testvére, Pepin bácsi volt rá nagy hatással. A nymburki sörgyárban eltöltött gyermekkor élményei és a kisvárosi hangulat Hrabal számos későbbi művében alapvető motívumként jelenik meg.1935-ben érettségizik és beiratkozik a prágai Károly Egyetem jogi karára, de a háború és a német megszállás miatt tanulmányait csak 1946-ban fejezi be. A háború alatt rövid ideig vasúti forgalmistaként dolgozik Kostomlatyban, ebből az élményből születik a Szigorúan ellenőrzött vonatok (1965), amelyből Jiří Menzel rendezett Oscar-díjas filmet. Volt biztosítási ügynök, kereskedelmi utazó, színházi díszletes, és az 50-es években a kladnói vasműben dolgozott fizikai munkásként. Hrabal 44 éves volt, amikor első könyve, az Emberek beszédei karcolatgyűjteménye megjelent, a következő, a Gyöngyöcskék a mélyben című elbeszéléskötet kiadására újabb hét évet kellett várnia – 1963 és 1968 között újabb nyolc kötete jelent meg. Az elsőről alig hallott valaki, a másodikat a kritikusok részben elismerve, a közönség lelkesedve vagy heves ellenzéssel fogadta. Műveit 27 nyelvre fordították le a világon. Írásait főleg a naplószerű fogalmazás jellemzi, emlékeit valósággal kiömleszti az olvasókra, ezáltal a vizuális ábrázolás mellett rendkívül szuggesztív is.
 
Szerző: Varga Attila        
Forrás: http://mno.hu/grund/egyforma-pofacsont-szaz-eve-szuletett-hrabal-1218370

Bohumil Hrabal születésének 100. évfordulóját ünnepli Csehország

Színházi előadásokkal, irodalmi művek felolvasásával, kiállításokkal és speciális sörrel, valamint a brünni székesegyházból galambok kiengedésével is ünnepli ezekben a napokban a világhírű cseh író születésének 100. évfordulóját – tájékoztat az MTI.


Hrabal 1914. március 28-án született a dél-morvaországi Brünnben és 1997. február 3-án Prágában halt meg.

Szülővárosában nagyszabású fotókiállítás nyílt, amely bemutatja az író életét és korát. A helyi Husa na provázku színház és a Hrabal baráti kör egy héten át szerte a városban különféle jeleneteket, történeteket ad elő az író műveiből. Nem hiányzik az utcai színház sem. Vasárnap a Petrov katedrálisban a katolikus szentmise után több száz galambot engednek szabadon a nagy író és állatbarát tiszteletére.
Hasonló rendezvényeket tartanak Prágában, különösen a Liben városrészben, ahol Hrabal felnőtt élete nagy részét eltöltötte. „Hrabal és Liben elválaszthatatlanok. Egész évben számos megemlékezést tartunk” – fejtette ki Vladimíra Ludková, libeni polgármester-helyettes.

Prágában áprilisban nemzetközi Hrabal konferenciát tartanak. A Hrabal a cseh és közép-európai ember című kiállítás az év folyamán számos európai fővárost is megjár.

A prágai Nemzeti Színház Cigány rapszódia címen egész estét betöltő zenés-táncos összeállítással emlékezik meg Hrabalról. A közszolgálati Cseh Televízió és a kereskedelmi adók is levetítik a Hrabal-művek alapján készült filmeket, és ismertetik az író életét és munkásságát is.

A Mladá fronta könyvkiadó a centenárium alkalmából hétkötetes válogatást ad ki a nagy író műveiből.

A nymburgi (Nymburk) sörgyár, ahol Jirí Menzel rendező a hrabali motívumok alapján elkészítette a Sörgyári Capricció című legendás filmjét, az író születésnapján, pénteken bemutatja új helyi sörspecialitását. Még aznap a gyárban Hrabal-estet tartanak.

A centenáriumi ünnepségekből nem maradhatott ki a Prágához közeli Kersk erdőség sem, ahol egy helyi kertészeti kolóniában Hrabalnak nyaralója volt, és amely az író műveiben, illetve az azok alapján készített Menzel-filmekben (Hóvirágünnep) is megjelenik. Szombaton ünnepélyesen bemutatják a Hóvirágünnep film elkészítésének hátteréről és a filmben szereplő személyek életéről szóló könyvet is.

A jubileum ugyanakkor azt is megmutatta, hogy nem mindenki van lenyűgözve a nagy író személyiségétől. A nymburgi gimnázium diákjai, illetve azok szülei ugyanis tiltakozásukkal elérték, hogy a gimnázium, amelynek egykoron az író is diákja volt, nem veszi fel Bohumil Hrabal nevét.


Forrás: http://magyarkurir.hu/hirek/bohumil-hrabal-szuletesenek-100-evfordulojat-unnepli-csehorszag


100 éve született Bohumil Hrabal

„Néha, amikor felkelek, amikor kezdek magamhoz térni aléltságomból, fáj az egész helyiség, az egész szobám, fáj az ablakból elém táruló látvány, a gyerekek iskolába mennek, az emberek bevásárolni indulnak, mindenki tudja, hová menjen, csak én nem tudom, hová mehetnék, kábán öltözködöm, támolygok, fél lábon ugrálok, a nadrágomra taposok, amikor húzom felfelé, megyek, és megborotválkozom, hány éve már, hogy amikor borotválkozom, nem nézek a tükörbe, sötétben borotválkozom vagy a túlsó sarokban, ülök egy széken az előszobában, és a konnektor a fürdőben van, már nem szívesen nézek szembe magammal, magam is elborzadok a fürdőszobabeli látványomtól, már a saját látványom is fáj, tekintetemben felfedezem a tegnapi részegséget, már nem is reggelizem, és ha mégis, csak egy kávét és cigarettát, ülök az asztalnál, néha lebicsaklik a karom, és néhányszor elismétlem magamban, Hrabal, Hrabal, Bohumil Hrabal, hát győzedelmeskedtél, elérted az üresség legfelső fokát, ahogy az én mesterem, Lao-ce tanította, elértem az ürességet, és minden de minden fáj…”
(Varázsfuvola, részlet)

100 éve, 1914. március 28-án született Bohumil Hrabal cseh író, aki nemcsak az európai, de a kortárs világirodalom meghatározó alakjai közé tartozik. Az életrajzi adatok felsorolása, a pálya felvázolása, a kiemelkedő művek, a filmes és színpadi adaptációk bemutatása helyett Hrabal talán kevésbé ismert, késői munkáira szeretnénk ráirányítani a figyelmet, ezek közül is az Áprilka levelekre.
Magyarországon három kiadásban jelent meg: először 1992-ben, még az író életében Levelek Áprilkának címmel közölte a Göncöl Kiadó Kiss Szemán Róbert fordításában,  majd 1999-ben és 2006-ban a Cartafilus jelentette meg Búvópatakok címmel, s 1999 és 2006 között Macska-maszkabál avagy gyónás feloldozás nélkül Hrabal magyarországi anyakiadója, az Európa adta ki a leveleket, de ez a  kötet kiegészült néhány késői esszével és a legkedvesebb macskájához, Cassiushoz szóló írásaival is.
1997. február 3-án, egy hétfői napon 14 óra 10 perckor Bohumil Hrabalt a kórházi szoba ötödik emeletéről való kizuhanása után holtan találják, a halál azonnal beáll. A kórház vezetése kiad egy hivatalos jelentést, miszerint az író a galambok etetése közben zuhant ki a kórterem ablakából.
Hrabal életének utolsó szakasza, főleg felesége, Pipsi halála utáni évei egyfajta monoton ismételtségben teltek, naponta kibuszozott Kerskóba, hogy megetesse szeretett macskáit, délben meghallgatta a bécsi rádió déli koncertjét, majd vissza Prágába, s délutántól estébe nyúlóan az Arany Tigrisben üldögélt, s az elengedhetetlen tartozék, a sör sem hiányzott.
Az egyik ilyen alkalommal egy fiatal, amerikai lány állított be a sörözőbe egy hatalmas szótárral a hátizsákjában. April Gifford volt, a Stanford Egyetem cseh szakos hallgatója, aki elmondása szerint az író kedvéért tanulta a cseh nyelvet. A mestert felkérte egy amerikai felolvasókörútra, s Hrabal - svájci fordítója, Susanna Roth kíséretében - el is utazott az Államokba. New Yorkban találkozott Susan Sontaggal - aki a húsz legkedvesebb könyve közé sorolta a Túlságosan zajos magányt -, megnézte Andy Warhol retrospektív kiállítását, s ugyanannál az asztalnál ül a White Horse-ban, mint Dylan Thomas.

.
Egy festmény a Tigris falán
2011. június
1991-ben megkezdődött műveinek cseh összkiadása, úgy gondolta, mindent megírt már, egyre nehezebben mozgott, örökös depresszió és állandó delírium gyötörte…
„Így aztán a Kerskóba tartó autóbuszon kitaláltam ezt a fikciót; a Levelek Áprilkának úgy, ahogy van, nem más, mint fikció, védekezés a nemlét ellen… ez szakasztott olyan, mint Goethe úrnak az az öregkori szerelme, hajtóerő, amely arra való, hogy ne távozzak, ahogyan egy csomó ember eltávozott, művészemberek egész sora…
Múzsát teremtett magának April Gifford személyében, a levélforma pedig közvetlenséget ad, s annak ellenére, hogy ezek a szövegek önmagukban is megállnák a helyüket, Hrabal nem hagyja el a levél formai jegyeit sem (megszólítás, utószó, stb.), s a vallomásos, monologizáló hangvétel mellett még inkább a személyes szférába helyezi át az írásokat.
A témák változatosak, s nem nélkülözik az író korábbi munkáiban megszokott elbeszélésmódot, a hrabali könnyed iróniát (a kafkai és hašeki előőrs ott van a cseh irodalomban!), az ún. automatikus írásra felépített szerkezetet (Kerouac, Ginsberg és a többiek), amit aztán az avantgárd képzőművészet montázstechnikájával darabokra szed, hogy egyfajta kollázst hozzon létre a szétdarabolt szövegekből.
Köztudott, hogy Hrabal nagyon szeretett utazni, s a levelekben is beszámol ezekről az élményeiről (USA, Egyesült Királyság stb.), de a tájélményen túl sokkal fontosabb a körülötte lévő emberek, sőt önmaga megfigyelése, hogyan reagál  az új helyzetekre, szituációkra. Amerikában megkérdezik tőle, mi a kedvenc mondata, „Oroszok, menjetek a francba!”, vágja rá hirtelen. (Háromlábú ló az ügetőpályán, Inkább törtem volna ki a lábam, Greyhound story).

Hrabal fejszobra a Tigrisben
2011. június
A másik nagy téma a rendszerváltással kapcsolatos élménye, a bársonyos forradalom üdvözlése: ”És ezeket a fiatalokat már a saját szememmel láttam, és már nem játszottak a színházak meg a mozik, és ennyi már elég is volt, ha John Reed még a világon lenne és láthatná ezt a várost, biztosan megírná az újabb Tíz napot, ami nemcsak Prágát rengette meg, de Közép-Európát is… - írja a Novemberi förgeteg című írásában, amely a forradalom idején 150 ezer példányban jelent meg szamizdat kiadásban. Nagyon büszke a fiatalokra, ahogy Vaclav Havelre is, kinek elnöki beiktatása is témává válik, s egy igazi hrabali párhuzam megteremtésével, Frazer Aranyágából vett példával szemlélteti a rendszer-, ill. elnökváltást (Aranyág, Nyolc és fél). Visszatekint a kommunista évtizedekre is, a folyamatos rendőri kihallgatások szorongató érzéseire, a Foghíjak szamizdat és külföldi kiadásaira, „tovább rettegtem, de írtam is” (Totális félelmek). Elgondolkodtatja Csehszlovákia széthullása is, a csehek és szlovákok közti ellentétet gyökerein töpreng el az Azt a skizofrén mindenét című írásában.
Természetesen a magánszféra is megjelenik a szövegekben, ennek egyik központi motívuma az író macskáinak sereglete Kerskóban. Több ez egy egyszerű állatszeretetnél, az emberi és az állati nem kölcsönös elfogadása és tisztelete van a mélyén, „Egyébként pedig csak most, majdnem életem alkonyán állapítom meg, hogy a macskák nem azok a cicuskák, amelyekről a könyvek és a fényképalbumok szólnak, hogy tíz ilyen macska egy ekkora kis erdei telken nemcsak játszadozni képes, hanem drámát, tragédiát bemutatni a szemem és a macskákra mindig fogékony agyam színpadán...” A mindennapi együttlét pedig hol tragikus, hol komikus szituációkat teremt (Cassius emigrációban, A homokszínű kandúr ), ahogy a saját életének szatirikus mozzanatait sem titkolja el, gondoljunk csak a prágai nyilvános WC-ben alsónadrágja kényszerű kimosásának esetére (Mesüge Stunde).

Délután az Arany Tigrisben
2011. június
S a végtelenségig sorolhatnánk a motívumokat, benyomásokat, hisz Hrabal olyan erőteljes asszociációs mező mentén ír, hogy az élmény- és információ anyag, amely ránk zúdul az írásokban - csak egy fontos szálat említve: olvasmányainak folyamatos felidézése -, arra késztet bennünket, hogy a sajátos hrabali gondolkodásmódon áteresztett élményanyagon felbuzdulva mi is lázas olvasásba kezdjünk.
„Mert annyi munkámba került, míg Arthur Rimbaud és Antonin Artaud útmutatása alapján sikerült megbomlasztanom az értelmemet... és hogy félrebeszélek? Hát micsoda veszett piálás kellett hozzá, hogy végre felfogjam Edgar Allan Poe poetikáját… És a tetejében azok a sörrel leöblített pirulakombinációk. Na, köszönöm szépen. Úgyhogy nem kell csodálkozni, ha időnként kiköpöm a Kharón révésznek tartogatott obulust, nem kell csodálkozni, ha tátva marad szemem-szám. De! Én világéletemben kicsit nagyon kilógtam a sorból, ez nálam stíluskérdés… Mert körbe-körbe, karikába. És forog velem a világ…”
(Macska-maszkabál avagy gyónás feloldozás nélkül, részlet)

Bohumil Hrabal élete II. - A sikertől a végső döntésig

1962: Eljön a réges-régen várt nagy áttörés! Megjelenik az első könyve, pontosabban novellás kötete a Gyöngy a mélyben, amely részben tartalmazza a Pacsirták cérnaszálonba szánt művek egy részét is. A novellakötet hirtelen jött hírnévvel és elismeréssel jár. A kiadói díjából vásárolja meg a hétvégi házát Kerskóban, amely élete fontos színterévé, az írásai alkotóműhelyévé válik. 

 
 
1965.: Megjelenik a Meghirdetem a házat, amelyben már nem akarok lakni című novelláskötet, hét új stílusú Hrabal művel. Ez a kötet teszi Csehszlovákia szerte végképp elismertté az írót. Sorra jelennek meg, és fogynak el a kiadott könyvei. Hrabal belép a Csehszlovák Írószövetségbe, majd a szövetség lapjának egyik szerkesztője lesz.
1966.: Április 5-én meghal Hrabal apja. Az írót közben felfedezik a hatvanas évek filmes cseh új hullámát képviselő fiatal rendezők és sorra forgatják az író munkáiból készülő filmjeiket. Jiří Menzel leforgatja a Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmet, amely mind őt, mind Hrabalt nemzetközileg is elismertté teszi. A film 1968-ban elnyeri a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. Mindeközben Hrabal alkotói válságba zuhan.
  
 
 
1967. március 21.: Eltávozik az élők sorából Pepin bácsi, azaz Josef Hrabal.
1968.: A prágai forradalmi tavasz után jön a nyári szovjet megszállás. A „szovjetellenes” cseh írók könyvei a zúzdába kerülnek, a kevésbé forradalmi Hrabal művekkel együtt. Elkezdődik a „normalizáció” avagy a diktatúra újabb időszaka. Hrabal kidobják az Írószövetségből, ő maga pedig jóformán bezárkózik a kerskói üdülőházába. Vladimir Boudník, Hrabal barátja öngyilkosságot követ el.
1970. február 10.: Bohumil Hrabal immáron árván marad miután édesanyja is meghal. A Mester az elmúlt évek szinte mindegyikében elveszített egy-egy közeli családtagot vagy barátot. Az anyja halála után Hrabal már csak időnként tér vissza Nymburkba.
 
1970-1971: Az újabb művészi korszak kezdeteként Hrabal megírja a Sörgyári capricciot, majd egy évvel később az Őfelsége pincére voltam című regényt. Ez utóbbit 18 nap alatt veti papírra.



A libeňi "luxus" lakás
1973.: Feleségével átköltöznek a régi, komfort nélküli, egy szobás libeňi lakásból egy új szövetkezeti panellakásba a Sokolnyki lakótelepre. Hrabal azonban szinte minden idejét Kerskóban tölti, és a fővárosba vezető út mentén álló Erdészlakban (Hájenka) tartja rendszeres sörözéseit. Megírja A városka, ahol megállt az idő című művét. Ugyancsak ebben az évben születik meg A gyöngéd barbár című alkotása is. Hrabal valamennyi 70-es évek elején írt műve ekkor újra csak stencilezett szamizdatként, azaz illegálisan jelenhetett meg, jóllehet az író sohasem vett részt aktívan az ellenállásban. Emiatt később sokan kollaboránsnak tekintették, jóllehet éppen ekkor alkotta sora a remekebbnél remekebb műveit.
1977.: Szintén nem hivatalosan, de megjelenik a Túlságosan zajos magány című novellája, amely a Mester egyik legnagyobb remekműve. Ezután már a hivatalos könyvkiadóknál is újból megjelenhetnek a könyvei, de míg a nemzetközi hírneve folyamatosan emelkedik a hazai fogadtatása egyre elutasítóbb.
1983 ősze: Csaknem halálos közlekedési balesetet szenved, pár hétig törött bordákkal a kórházban fekszik.
1984: Megírja a Zsebcseleket és a Házimurit, de ezek ismét nem jelenhetnek meg állami kiadónál.
 
 
 
1987: Előbb meghal az öccse, majd hosszú betegséget követően eltávozik az élők sorából Eliška Hrabalová, a szeretett feleség, végül meghal Karel Marysko, Hrabal egyik legjobb barátja. Az író az egyik, ha nem a legtragikusabb évének végén egyedül marad. A kiüresedett lakótelepi lakásból az író Kerskóba, vagy a prágai Arany Tigris sörözőbe menekül.
1980-as évek vége: Hrabal Amerikába és Moszkvába tesz látogatást.
 
 
 
 
1989. A cseh bársonyos forradalom. Hrabal tovább folytatja életét, egyre megkeseredettebben, már csak a macskáinak élve létezik, de továbbra is ír, és issza a söreit.
1990-es évek: Hrabalt világszerte elismerik, és sok-sok országban jelennek meg lefordított művei. Sorra kapja a különféle irodalmi díjakat, tiszteletbeli címeket.
 
 
 
 
1994 januárja: Látogatást tesz Hrabalnál, hol is máshol mint az Arany Tigrisben Bill Clinton az USA elnöke, és Madeleine Albright az ENSZ nagykövete.
1996. december: Hrabal összeesik a kerskói nyaralója előtt, és kórházba szállítják félig bénult állapotban.
 
 
1997. február 3., délután 2 óra: Bohumil Hrabal kizuhan a prágai Bulovka Kórház ötödik emeleti szobája ablakán és szörnyethal. Öngyilkosság vagy baleset – találgatja az utókor, aki végigolvasta az életét könnyedén kitalálhatja a valószínűbb változatot.
 
Forrás: http://nemcsakpraga.blogspot.hu/2014/03/bohumil-hrabal-elete-ii-sikertol-vegso.html

 

2014. március 27., csütörtök

Teltház az OIK-ban

Teltház előtt nyílt meg tegnap délután az Országos Idegennyelvű Könyvtár Hrabal 100 kiállítása. Vörös István (jobbra) Túlságosan zajos siker? című előadása közben Bán János olvasott fel részleteket az író ismert műveiből. A kiállítás április 25-ig tekinthető meg az OIK-ban. 




Részletek: http://bit.ly/NXLzKq

A százéves bohém, akit leginkább egy berúgással ünnepelhetünk

Pont 100 esztendeje március 28-án született Bohumil Hrabal. A bohém író nevét szülői tiltakozás miatt nem veheti fel egykori iskolája, megítélése hazájában máig nem egyértelmű. Magyarországon viszont több rajongói köre alakult, akik (naná, hogy!) sörözőkben tartják üléseiket. Utánajártunk a Hrabal-galaxisnak, és mi tagadás, be is rúgtunk kicsit.

„A máj el van gyötörve, de azok a gyönyörű vesék, nagyságos asszonyom!”

Sosem tekintette magát írónak, inkább krónikásnak. „A szép történetek zömét idegenektől hallom… Mikor aztán beáll a túlnyomás, és azzal fenyeget, hogy szétpattan a fejem, kénytelen vagyok odaülni az írógéphez” – vallotta meg írói módszerét Bohumil Hrabal Szigeti Lászlónak a Zsebcselekben.

Ká-Európa, valamint a történelmi viharokat csak elszenvedő, de valamiért mindig túlélő (sőt vesztesen is győztes) kisemberek mellett írásai és élete fontos főszereplője volt a sör is. Bájos, a derűt és a búskomorságot mesterien vegyítő történeteinek egy részét a szeretve tisztelt nagybácsitól, Pepin bácsitól hallotta, más részét viszont azokban a kocsmákban gyűjtötte, ahol gyerekkorától igencsak sűrűn megfordult.

Nosza, gondoltuk, már csak az emléke miatt is kövessük a módszerét, üljünk be sörözőkbe, hogy ott faggassuk ki az író talán legnagyobb magyar rajongóit.
 
 
 
Postřižinské pivo (10 fok, világos sör)

Az első korsó sört Kovács Gábor sörszakíró, blogger, a Hrabal Asztaltársaság aktív tagja ajánlatára hozza ki a – kicsit megtévesztően, a korábbi elnevezést még mindig használva – Colombóról elnevezett cseh sörözőben a pincér. Helyben is vagyunk, az ital egyenesen Nymburkból származik, abból a városkából, ahol Hrabal sörgyári gondnok (nevelő)apja, szerető anyja és Pepin bácsi mellett felnőtt, és amelyet többek között az eredetileg Postřižiny (a magyar fordításban Sörgyári Capriccio) című regényében tett világhírűvé.
Mint Kovács meséli, az író még halála előtt megengedte ugyanis a nymburki sörgyárnak, hogy használja az általa oly jól ismert és szeretett ital elnevezéseire regényeinek címeit, illetve szereplőinek nevét. Ő már nem élte meg, hogy bevezessék a piacra ezeket a söröket, de ha ma felmegyünk a Pivovar Nymburk honlapjára (vagy megnézzük néhány budapesti söröző itallapját) több termékre is ráakadunk, ami a Hrabal-galaxissal próbálja eladni magát. Van itt sör Francinról (Hrabal apja, a sörgyár gondnoka), Pepinről, a regényben szereplő doktorról elnevezve, de magáról az íróról is (Bogan), vagy a másik nagy „sörregény” címéről, a Gyöngéd barbárokról.
A nymburki oktatásügy

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Hrabal a hazájában minimum olyan népszerű, mint mondjuk Magyarországon, és minden bohémiai kebel büszkeségtől dagad, ha kiejtik ezt a nevet. Ez azonban nincs így. Magyarországon sokkal nagyobb a Hrabal-kultusz, mint Csehországban.

Néhány éve, amikor Jiří Menzelt erről faggattam (amúgy a győri Hrabal moziban a Hrabal-regényből készült Őfelsége pincére voltam magyarországi bemutatóján), ő ezt meg is erősítette. „A csehek nem szeretik Hrabalt.” De miért? – kérdeztem. „Mert hülyék.”
 
Fotó:

Hogy nem csak mi magyarok tudunk összemarakodni művészeink megítélésén, jól példázza a nymburki gimnázium névadása körüli vita. Miközben még egy kört rendel Kovács, elmeséli, hogy az ottani igazgatóban felmerült, hogy az iskolát nevezzék el a 100 éves évforduló alkalmából az íróról.

Rögtön kitört a botrány! Diákok, szülők tiltakoztak: hogy képzeli az igazgató úr, hogy egy részeges, alkoholista, öngyilkos író nevét viselje a gimnázium! Az ellenállás el is érte célját, Hrabal halálában sem békülhetett ki azzal az intézménnyel, „ahol megbukott és háromszor nem volt kielégítő a magaviselete”, ahol „enfant terrible, az osztály réme és bajkeverő” volt. Amely iskoláról egyébként novelláskötetet jelentetett meg, s mint ilyen, talán Csehország egyik legismertebb iskolája lett.
„A városka, ahol megállt az idő”, ha intézménynév-szinten nem is ápolja Hrabal emlékét (nem is igen örülne neki a mester), a főtéren felállított egy fából készült pad-emlékművet az íróval és macskákkal, illetve az Elba-híd alatt egy kis múzeumot is berendezett. A legstílusosabb viszont az az emléktábla, amely a sörgyár híres kéménye alatt van – az író kívánsága szerint olyan alacsonyan, hogy a kutyák is lepisilhessék.

Něžný barbar (13 fok, félbarna, különleges sör)

Az előző 11 fokos, világos sör után most a félbarna, kicsit erősebb következik, szintén Nymburkból. Kovács hosszasan mesél arról, hogy mennyire összetartozik a hrabali életmű, a humanizmus, a derű és a sör, amit szerinte nem is lehet igazán egyedül inni, mert ez egy „társasági ital”. Hrabal ugyan haza-haza csörgetett néha egy-két üveggel, de ő is jobb szerette a kocsmákban, barátok vagy ismeretlenek körében meginni a magáét. Állandóan ivott, ebből nem is csinált különösebb problémát – szögezi le Kovács.
 
Hrabal arcképe sörösüvegen
Fotó:
A kifogástalan állagú sörhabot nézve, végre eszembe jut, hogy tulajdonképpen azért jöttem, hogy kifaggassam, mi is ez a Hrabal Asztaltársaság, és honnan ez a rajongás. Mint mondja, ez egy cseppet sem bejegyzett „polgári kör (de nem úgy)”, ami nagyjából három éve jött létre a Hrabal sörözőben. (Időközben némi tócsni és még egy sör után mellesleg át is jöttünk ide, a Rákóczi úti intézménybe, ahol egy gránit szobor-portré fogadja a sörisszákat.)

Volt előzménye is az asztaltársaságnak: a már két évtizede működő Bohémia Baráti Kör, illetve a Fekete Ökör Baráti Társaság. Nagyjából mindnek az a lényege, hogy tagjai imádják Csehországot, a sört és Hrabalt. A „fekete ökrök” és az asztaltársaság kicsit nagyobb hangsúlyt fektet az író emlékének ápolására, a „bohémek” pedig egész Csehországot éltetik.
 
Több mint negyven éve rákattant
 
Sörgyári capriccio
         
Ezekben a kulcsember Bakos István, akit az évente megrendezendő asztaltársasági választáson – mint mondja – állandóan elnöknek szavaznak. Vele otthonában beszélgetünk, ami felfogható egy kisebb Hrabal-múzeumnak is. Ő maga egyébként kicsit hasonlít is az íróra, mint mondja „olyan ez, mint amikor a kutya és a gazdája egy idő után ugyanúgy néz ki”.
A hetvenes évek elején „kattant rá” Hrabalra, amikor a főnöke a kezébe adta a Bambini di Praga című kisregényt. Bakos egy éjszaka alatt többször elolvasta, s azóta már minden kötetét nemcsak hogy olvasta, gyűjti is. Az évek során egyre többet akart tudni Hrabalról, ezért ellátogatott mindenhová, aminek csak egy kicsit is köze volt az íróhoz.
A falon nagy Csehország térkép, a polcokon az összes magyarul kiadott Hrabal-kötet, és egy sor egyéb nyelveken kiadott társa, különböző relikviák, söralátétek, tucatnyi dosszié, amelyben a Hraballal kapcsolatos újságcikkeket gyűjti, rendszerezi, és szobrocskák.

Kiváltképp macskás kisszobrok. Mint mondja, évente többször ellátogat a hradištkoi temetőbe. Hrabal sírja valóságos zarándokhely. Tele van a környék macskás szobrocskával.
Amikor Bakos arra jár, mindig visz egy újat, de ugyanakkor el is hoz egyet. Nemcsak ő teszi ezt, nagy a mozgás a sír körül macskafronton.
 
Bogan (13 fok, világos speciál)

De mi is ez a kör, meg ez az asztaltársaság? A negyedik korsó után már értem is. Hiszen társaságban vagyunk, sörözünk, beszélgetünk, csevegünk. A Hrabal Asztaltársaság havonta egyszer ül össze a névadóról elnevezett sörözőben és nagyjából ugyanezt csinálja. Annyival szervezettebb a dolog, hogy általában hívnak egy-egy vendéget, aki valamit tud az íróról, amit a többiek esetleg nem: mondjuk találkozott, interjút készített vele, fordította a műveit. Péntek este például kis megemlékezést és felolvasást szerveznek a 100 éves szülinapra.

A Fekete Ökör Baráti Társaság pedig (amelynek a tagsága igencsak átfedi egymást az asztaltársasággal) egy utazó tárlatot is összeállított A Hrabal-galaxis pillanatképei címmel. Nagy büszkeségük, hogy nemsokára Prágában, a magyar intézetben is megtekinthetik az ottani rajongók a kiállítást.
 
Hrabal graffiti Prágában
Fotó:
Bakos is tisztában van azzal, hogy odakint mérsékeltebb a rajongás Hrabal iránt, de „mégiscsak nagy dolog, hogy egy kis magyar rajongói kör kiállíthat Prágában Hrabalról”. Szerinte egyébként nálunk és Lengyelországban van a legnagyobb kultusza az írónak és a Menzel által készített filmeknek. Talán még a kelet-németeket és az olaszokat sorolná e körhöz. Hogy a csehek miért nem szeretik annyira, azt csak találgatni lehet.

Mind Bakos, mind Kovács leszögezi, hogy ennek nincs köze Hrabal „ügynökmúltjához”, amiről az utolsó írásaiban számolt be (irodalmi levelekben) egy amerikai Bohemia-szakos hölgynek, Áprilkának. Az biztos, hogy soha, senkinek nem ártott – állítják mindketten.

Francin ászok söre (12 fok, prémium világos ászoksör)

Több helyre is el akartunk menni eredetileg, hogy beszélgetéseinknek igazi változatos bohém és hrabali miliőt biztosítsunk, de erről inkább letettünk. Öt-hat nymburki már eléggé a székhez láncolja az embert. (Olvasóinknak azért hamarosan bemutatjuk a legjobb fővárosi cseh sörözőket.) És ekkor jönnek elő a sztorik, amelyek a „Hogyan találkoztam Hraballal?” címmel írhatók le. (Az asztaltársaság tagjainak történeteiből még kis filmek is készültek Hrabal History címmel, így itt most nem idézem ezeket.)

Inkább arra voltam kíváncsi, mit gondolnak a „szakértő rajongók” az író 1997-es haláláról: a regényesnek hangzó „galambokat akart etetni és kiesett az ötödikről”-változatot fogadják el, vagy azt, hogy öngyilkos lett. Bakos István helyszíni nyomozást is végzett a prágai kórházban, és állítja, bármilyen fájó és kevéssé regényes, minden kétséget kizáróan öngyilkosságot követett el az akkor 83 éves író. Mint mondja, élete vége felé már nagyon megkeseredett volt, végignézte, ahogy a felesége rákban meghal, ahogy Pepin bácsi annyira megroggyan szellemileg, hogy egy idősotthonban feküdt magatehetetlenül, a legjobb barátja felakasztotta magát egy ajtókilincsre, és élete utolsó nagy szerelméről, Áprilkáról kiderült, hogy leszbikus. Ő maga pedig nagyon beteg volt már. Írni sem tudott, nő sem volt körülötte, sem barát, sem rokon.
 
Sörgyári capriccio
       
Bakos is tisztában van azzal, hogy odakint mérsékeltebb a rajongás Hrabal iránt, de „mégiscsak nagy dolog, hogy egy kis magyar rajongói kör kiállíthat Prágában Hrabalról”. Szerinte egyébként nálunk és Lengyelországban van a legnagyobb kultusza az írónak és a Menzel által készített filmeknek. Talán még a kelet-németeket és az olaszokat sorolná e körhöz. Hogy a csehek miért nem szeretik annyira, azt csak találgatni lehet.

Mind Bakos, mind Kovács leszögezi, hogy ennek nincs köze Hrabal „ügynökmúltjához”, amiről az utolsó írásaiban számolt be (irodalmi levelekben) egy amerikai Bohemia-szakos hölgynek, Áprilkának. Az biztos, hogy soha, senkinek nem ártott – állítják mindketten.

Francin ászok söre (12 fok, prémium világos ászoksör)

Több helyre is el akartunk menni eredetileg, hogy beszélgetéseinknek igazi változatos bohém és hrabali miliőt biztosítsunk, de erről inkább letettünk. Öt-hat nymburki már eléggé a székhez láncolja az embert. (Olvasóinknak azért hamarosan bemutatjuk a legjobb fővárosi cseh sörözőket.) És ekkor jönnek elő a sztorik, amelyek a „Hogyan találkoztam Hraballal?” címmel írhatók le. (Az asztaltársaság tagjainak történeteiből még kis filmek is készültek Hrabal History címmel, így itt most nem idézem ezeket.)

Inkább arra voltam kíváncsi, mit gondolnak a „szakértő rajongók” az író 1997-es haláláról: a regényesnek hangzó „galambokat akart etetni és kiesett az ötödikről”-változatot fogadják el, vagy azt, hogy öngyilkos lett. Bakos István helyszíni nyomozást is végzett a prágai kórházban, és állítja, bármilyen fájó és kevéssé regényes, minden kétséget kizáróan öngyilkosságot követett el az akkor 83 éves író. Mint mondja, élete vége felé már nagyon megkeseredett volt, végignézte, ahogy a felesége rákban meghal, ahogy Pepin bácsi annyira megroggyan szellemileg, hogy egy idősotthonban feküdt magatehetetlenül, a legjobb barátja felakasztotta magát egy ajtókilincsre, és élete utolsó nagy szerelméről, Áprilkáról kiderült, hogy leszbikus. Ő maga pedig nagyon beteg volt már. Írni sem tudott, nő sem volt körülötte, sem barát, sem rokon.
                   
A haláláról Bakos szerint a kórházigazgató terjesztette el a galambos legendát. Az igazság az, hogy először a neki bevitt könyvekből próbált az ablak alá piramist építeni, és ezen felmászni, kiugrani, de ez még nem sikerült, az építmény időben szétcsúszott a lába alatt. A kórteremben lévő kisasztalt viszont már oda tudta tolni az ablakhoz, és arra felküzdve magát levetette magát a mélybe – állítja a helyszín (kalandos, a biztonsági őröket kijátszó) bejárása után Bakos.
Pedig Hrabal 1990-ben még azt mondta, bár „irodalmilag” nagyon gyakran gondol arra, hogy öngyilkos lesz, „de hogy föltápászkodjam, és nekimenjek a víznek, arra sohasem”.

Az utolsó kortyok már nehezen mennek, pedig isteni ez a nymburki ászok. A beszélgetés kezd kicsit szétfolyni, ideje lelépni. Ma már nem, de másnap biztos lekerülnek a Hrabal-könyvek a polcról, és előkerülnek a Menzel-filmek a fiókból.

Tulajdonképpen hat sör után hazafelé már gondolkodhatunk oktatási reformban, sőt akár a társadalom mentális egészségének javításán is: mindenkinek elő kellene írni évente (havonta?) egy Hrabal-kötet elolvasását.

„Hrabal úr, higgye el, amióta olvastam a könyveit, nincs egy perc nyugtom, szüntelenül üldöz és gyötör az a kimondhatatlan szépség, törékenység, kópéság, fájdalom, bölcsesség, a fenébe is, maga egy szent.Ez a disznó gondosan kiválogatja azokat a helyzeteket, ahol perverz nemisége érvényesülhet. Amióta olvastam az írásait, nincs egy perc nyugtom, nem tudok szabadulni a rémes gondolattól, hogy micsoda rombolást okoz ezzel felnövekvő ifjúságunk soraiban….”                
                           
(Hrabal: Véres történet, amit az olvasók írtak – részlet)



               
               

Szerző:
Forrás: http://hvg.hu/kultura/20140327_Micsoda_rombolast_okoz_felnovekvo_ifjusa