Sörszagú életöröm - 100 éve született Bohumil Hrabal

Fotó: Ulf Andersen

Bár nem tartozott a legkalandosabb életű írók közé, írásaiban még a legszürkébb hétköznapoknak is sikerült színt adnia. Sosem fogyott ki az anekdotákból, világa tele volt egyszerű falusiakkal, szerencsétlen kisemberekkel, faros- és mellyescicákkal, és a szép új világ reményében a fodrászollótól sem megriadó aranyhajú menyecskékkel. Ma lenne 100 éves Bohémia legbohémabb írója, Bohumil Hrabal, aki bizonyos fokig magyar író volt, hőseihez hasonlóan reményt árult, és halála után sörözők százaihoz adta a nevét. (Ebben a cikkünkben könyveinek világát mutatjuk be: Sör, halál és macskák) 

A húszéves brnói hajadonnak, Marie Kiliánovának 1914. március 28-án fia született az egyik környékbeli fiútól, a 21 éves Bohumil Blechától. A Maryškának becézett lány és Blecha nem kötöttek házasságot, ezért gyermekük a keresztségben a Bohumil František Kilián nevet kapta. Az április 4-én tartott keresztelőn a kisfiú keresztapja egy helybeli limonádékereskedő, Frantisek Hrabal lett, akinek 25 éves fia, ifjabb Frantisek Hrabal időközben szemet vetett a leányanyára. A kis Bohumil az első néhány évét nagyszüleinél töltötte, és a házuk előtt hetente többször is elvonuló temetési menet bámulásával már ekkor megalapozta groteszk iránti rajongását. Miután biológiai apja lemondott fiáról, Frantisek, vagyis a későbbi Francin, 1916 karácsonyán örökbe fogadta Maryška gyermekét. A család ekkor már Polnában élt, a fiúnak pedig alig két évesen ez már a második születésnapja volt - attól a naptól kezdve Bohumil Hrabalnak hívták. 1917-ben megszületett az öccse, Slávek, a család pedig két évvel később Nymburkba költözött, ahol nevelőapja a helyi sörgyár vezetőjeként kapott állást. A háborúba belerokkant Blecha sosem találkozott fiával, ám lányának, Drahomíra Blechová-Kalvodovának volt alkalma megismerni féltestvérét.

Zsebcselek

Hrabal sosem számított kimondottan jó tanulónak, a tankönyveknél sokkal jobban érdekelte a költészet, és nevelőapja sörgyári munkája. A középiskolában évismételésre is kényszerült (lásd később Egy osztályismétlő emlékezései), ám érettségi után mégis úgy döntött, beiratkozik a prágai egyetem jogi karára. Költőként 1937-ben, 23 évesen debütált, Prsi (Esik) című verse a nymburki újságban jelent meg. Csehország náci megszállása után a Károly Egyetem bezárt, ezért dolgozni kezdett - többek között vasúti diszpécserként és egy ügyvédi iroda asszisztenseként is tevékenykedett egy ideig. Tanulmányait csak a II. világháború után folytathatta, 1946-ban szerzett diplomát. Mivel a jogi pálya nem vonzotta, verseinek viszont a kommunista párt hatalomra jutása miatt nem talált kiadót, a biztosítási ügynöktől a postáson át a színházi kellékesig, mindenféle munkát elvállalt. Sőt, ahogy Julian Barnes fogalmazott, még az „író számára legkevésbé alkalmas” munkahelyen is dolgozott, egy papírhulladék-feldolgozóban. Munka közben pedig nyitva tartotta a szemét, és rengeteg olyan élményt és történetet rögzített, melyek felbukkantak későbbi munkáiban. (Biztosítási ügynöki tapasztalatait például az Angyali szemek című novellájában örökítette meg, a papírfeldolgozó pedig a Túlságosan zajos magány című kisregényben kapott főszerepet.)

Hrabal és felesége, Eliska 1956-ban

Élete első szerelmét Jiřinka Sokolovának hívták (Hrabal csak Georginának becézte), ő 16 éves volt, amikor összeismerkedett a fiúval. Kapcsolatuk négy évig tartott, ám hiába viselkedett Bohumil igazi hősszerelmesként, a lány végül másik férfit választott. A harmincas évek végén egy Olinka Micková nevű nő törte össze a szívét, de olyan apró darabokra, hogy ez a balul sikerült szerelem is inspirációul szolgált a Szigorúan ellenőrzött vonatokhoz. A nymburki Jarmila Holeckova viszont teherbe is esett tőle, ám volt egy kis bökkenő – a férj. A nő végül az abortuszt és hites urát választotta, döntését pedig táviratban közölte Hraballal. (A mintakollekció visszaküldve. Mathias – idézi a távirat szövegét Hrabel egyik versciklusa.) 35 éves korában egy Blanka Krausz nevű „szép, zsidó lányt” szemelt ki magának, de a csalódás most sem maradt el. „Hölgyem, ha volframból volna keze/haja mangán volna s szeme molibdén/akkor is véget érne a mese a férfiról/ ki úgy szerette, mint én.” (A csillagtalan fejnél – Tőzsér Árpád fordítása) Az igazi boldogság 1955-ig váratott magára, Hrabal ekkor ismerte meg Eliska Plevovát, akit öt hónappal első találkozásuk után, 1956. december 8-án feleségül is vett. Gyermekük sosem született – a asszonyt a háború végén szovjet katonák brutálisan megerőszakolták, és az erőszak következtében sosem eshetett teherbe.

Vita Nuova

Bár Hrabalt főleg mint történeteit lélegzetvétel nélkül ledaráló, hétköznapi szürrealistát ismerjük, első publikált könyve mégis verseket tartalmazott. Az 1948-ban megjelentetett Ztracená uličkát a kommunista hatalomátvétel után azonnal kivonták a forgalomból. Az ötvenes években tagja volt a költő, Jiri Kolar által vezetett underground irodalmi tömörülésnek. Verseiből ekkorra történetek lettek, ám ahelyett, hogy megismertette volna őket a közönséggel, inkább csak hangosan felolvasta a csoport tagjainak. A prózaíró Hrabal első könyve, 1956-ban jelent volna meg, ám a könyvkiadás a korabeli Csehszlovákiában nem a leggyorsabb és legzökkenőmentesebb tevékenységnek számított, és mire a nyomdászok minden munkafolyamatnak a végére értek volna, a politikai közhangulat megváltozott. A kötetet végül nem publikálták. Hrabalnak ez sem vette el a kedvét az írástól, és 1962-től hivatásos, teljes munkaidős íróként kezdett dolgozni – köszönhetően feleségének, aki nemcsak lelkileg, de anyagilag is támogatta. Legelső, ténylegesen könyvesboltokba kerülő prózájára, a Gyöngyök a mélyben című novelláskötetre 1963-ig kellett várni, ám ezt követően regényei, elbeszélései és novelláskötetei majdnem évente követték egymást.

Erre az időre tehető, hogy egy fiatal cseh filmrendező, bizonyos Jiří Menzel először olvasta a nevét egy irodalmi folyóiratban megjelent novella, a Próbaút szerzőjeként. Szinte még el sem ült az 1964-es Táncórák idősebbeknek és haladóknak Pepin bácsijának sikere, az egymondatos regény után egy évvel Hrabal korábbi jegyzeteiből összeállt a Szigorúan ellenőrzött vonatok története. 1966-ban az akkor mindössze 28 éves Menzel az író közreműködésével vászonra vitte az ifjú Wertherből hősi halottá váló forgalmista sztoriját, az adaptáció pedig olyan jól sikerült, hogy 1968-ban a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscarral jutalmazták. Később számos alkalommal dolgoztak együtt, és ahogy gyűltek a megfilmesített könyvek és történetek, nevük is úgy fonódott egyre szorosabban egymáshoz. (Pacsirták cérnaszálon - 1969, Sörgyári capriccio - 1980, Hóvirágünnep - 1983, Őfelsége pincére voltam - 2006)

Szigorúan ellenőrzött vonatok

 „(…)…egy valamirevaló könyv nem arra való, hogy az olvasó elaludjon mellette, hanem inkább arra, hogy kiugorjon tőle az ágyból, és úgy, ahogy van, alsógatyában rohanjon szétverni az író úr pofáját (…)” – olvasható a Táncórák végtelenített mondatában. Ha a prágai tavasz leverése után hatalomra kerülő, a liberalizmust csak hírből ismerő kultúrpolitika nem is akarta szétverni Hrabal pofáját, a könyveit nem szerették volna a nép kezében látni. 1968 után tiltólistára került, művei csak 1975-ben kerülhettek vissza a cseh könyvesboltokba. A mellőzöttség miatt az író nem találta a helyét Prágában, és idejét főleg a Hóvirágünnepből is ismert Kerskóban töltötte. Bár művei nem terjedhettek legálisan, szamizdatként megtalálták az útjukat az olvasókhoz. A tiltott időszakban, 1968 és 1975 között jelent meg többek között az Őfelsége pincére voltam és a Sörgyári capriccio is, és bár előbbit Hrabal nagyon szerette volna nyomtatásban látni, tudta, hogy a hatalom legalább annyira rossz szemmel nézné, mint Francin az első pillanatban Maryska divatos bubifrizuráját. Egyik barátja, Karl Spr, és a cseh zenészek szakszervezetének jazz szekciója mégis kinyomtatta a regényt, majd Hrabal figyelmeztetése ellenére ötezer példányban a jazz szekció irodáiban tette elérhetővé. Bátorságukat a vezetés 1986-ban börtönnel díjazta. 1988-ban szabadultak – egy évvel később a bársonyos forradalom megdöntötte a kommunista diktatúrát.

Véres történetek és legendák

Hogy művei végre szélesebb olvasótáborhoz is eljuthassanak, egy 1975-ben adott interjújában Hrabal „önkritikát gyakorolt”, és nyilvánosan is a támogatásáról biztosította a kommunista rezsimet. Kijelentései mélységesen felháborították rendszerellenesnek kikiáltott kollégáit, ám a rendszernek éppen annyira imponált, hogy megengedjék, hogy újra publikáljon. Nyilatkozatához később is hű maradt (még a diktatúra elleni tiltakozásul megfogalmazott 77-es chartát sem írta alá), ám ennek ellenére erősebb, rendszerkritikusabb írásai - köztük egyik legerősebb, leghatásosabb műve, a papírgyári éveiből ihletet merítő Túlságosan zajos magány (in: Gyöngéd barbárok) – csak külföldi nyomtatásban terjedhettek. A kisregényben Hrabal elmeséli, hogyan változtat valakit a könyvpusztítás „emberiségellenes bűne” akaratán kívül kultúremberré, hogy aztán a végén épp úgy aprítsa darabokra, mint frissen nyomott filozófiai munkát a papírdaráló. (Hanta történetéből 1994-ben forgatott filmet a ’67-ben Franciaországba disszidált rendezőnő, Vera Cais.) Hrabal a hatalommal való viszonyáról végül 1990-es, Levelek Áprilkának című könyvében vallott, ekkor beszélt először sokáig titkolt ügynökmúltjáról is.

„(…) ezért aztán tisztességesen igyekeztem beszélni a zsarukkal, mellébeszéltem, és alig bírtam kivárni, hogy elváljunk egymástól, és magamra maradjak, és reszkessek, mikor találkozunk újra, merthogy mégiscsak mindig kikottyantottam valamit, és így a belügyminisztérium hivatalnokai pórázon tartottak, a Belvederbe olyankor párosával, máskor hármasával is eljöttek, és dedikáltam nekik a könyveimet, szívélyesen és barátian, mire ők keresztkérdésekkel gyötörtek, hogy hol nyomják a szamizdatjaimat, és kitől kapom a papírt, és kivel érintkezem… én meg, hogy nyugtom legyen, mindig elárultam nekik valamit, amit aztán megbántam, és magamba roskadtam tőle…”

Ugyanebben az évben jelent meg Esterházy Péter kollegális tisztelgése, a Hrabal könyve, ám nem ez volt az egyetlen, ami Hrabalt a magyarokhoz kötötte. „Ritka az, amikor egy külföldi, ebben az értelemben idegen írót az olvasó avval a szeretettel vagy elfogultsággal vesz körül, ahogy csak a hazaiakat szokta. Hrabal ilyen, kissé elmagyarosodott író, kicsit magyar írónak tekintjük.” – nyilatkozta egy 2007-es interjúban Esterházy, Hrabal pedig nem zárkózott el a „magyarítástól.”

”Hát egy bizonyos fokig az (magyar író – a szerk.) is vagyok, mert amit a magyarok nem mernek kimondani otthon, azt én Prágában teli torokból hangoztatom. És ez az, ami sokkolja a magyarokat. Szeretnék kimondani, de nem tudják, mert nem Prágában vannak, hanem a konvencionális Budapesten.” (1992, magyar Playboy)

A sörgyári történetek után a nyolcvanas években megjelent újabb, háromrészes önéletrajzi trilógiája (Házimurik - 1984, Vita Nouva -1986, Foghíjak -1987), amely most nem a túláradó, vérbő hrabalisággal (vagy, ha ugyan el lehet választani a kettőt, pepinséggel), hanem felesége, Eliska narrálásában mesélt kettejük életéről. A trilógiát a 68-ban Kanadába emigrált Josef Škvorecký kiadója, a Csehszlovákiában betiltott könyvekre szakosodott 68 Publishers Corporation jelentette meg. 1987-ben Hrabal felesége hosszú betegség után elhunyt, túl zajos magányban hagyva férjét. Magányát hőn szeretett macskái mellett egy cseh szakos amerikai egyetemistalány, April Gifford enyhítette némiképp, ám az Eliskával eltöltött több mint harminc évet semmi sem tudta helyettesíteni. „(…) már nem szívesen nézek szembe magammal, magam is elborzadok a fürdőszobabeli látványomtól, már a saját látványom is fáj…” (in: Macska-maszkabál, avagy gyónás feloldozás nélkül)

 

Imádott macskáival, akiknek „ugyanolyan könnyű a szívüket meghódítani, mint az embereknek” Tíz évvel élte túl a feleségét, halála épp olyan groteszk és „hrabali” volt, mint hősei hétköznapi kalandjai. 1997 februárjának harmadik napján, délután fél háromkor kizuhant a Bulovka kórház ötödik emeleti ablakából, ahonnan galambokat etetett. Hat évtized könyvtermését és (az írásaiban megénekelt kísérteties egybeesés miattt) egy hatalmas kérdőjelet hagyott maga után. Koporsójára kívánsága szerint a Polná sörgyár neve is felkerült, ugyanis itt találkozott először anyja és nevelőapja, Francin. „(…) azt senki a világon nem bocsátja meg, ha az ember békességben, valamint a részegség és a világmindenség számlájára akar élni” – olvashatjuk a Gyöngéd barbárokban. Hrabal pont így élt. Egyszerűen és nem túl hangosan, mint figurái, nehezebb időkben az Arany Tigris pultját támasztva, és sörszagú életörömmel egyensúlyozva a világmindenség nem is annyira bársonyos káoszában. Hát lehet ezt nem megbocsájtani neki?

Forrás: http://konyves.blog.hu/2014/03/28/hrabal_482