Mindannyiunknak
van legalább egy Hrabal-történetünk. Vagy mindig is szerettünk volna
egyet. Biztos sokan álmodoztak érettségi banketten vagy céges bulin
arról, hogy összestempliznék a hamvas bőrű végzősök és kollégák fenekét
forgalmista módra. Netán kitüntetést kapnának az abesszín császártól
pincérként.
Bohumil Hrabal kicsit olyan volt nekünk,
mintha Rejtő beköltözött volna Kafka kastélyába. A totalitarianizmusról
mesélt meg a sörről, mintha a kettő szétválaszthatatlan lenne, vagy csak
az utóbbival lehetne túlélni az elsőt. És valami fanyar, sörhabos
hozzáállással, ami képes volt felismerni, hogy a kelet-európaiak
szerencséje mindig arról szólt, hogy valamilyen szerencsétlenség történt
velük.
És most, március végén volna százéves. Ha nem
akart volna a Na Bulovce kórház ötödik emeletén galambokat etetni. És
kizuhanni. Bár sokak szerint ennél kerekebben nem is nagyon lehetett
volna lezárni az életet és a művek sorát, amelyek amúgy is egybeforrtak.
 |
| Bohumil Hrabal: A háború borzalom, oh, borzalom |
A
szerzőre és történeteire emlékezünk tehát a Hrabal 100 elnevezésű
programsorozattal, amelynek egyik állomása volt csupán az Óbudai
Társaskör Galériában megnyitott Képmutogató című kiállítás, ahol is
olyan cseh képzőművészek munkái láthatóak, akik nem csupán kortársai,
barátai, hanem a Hrabal-művek szereplői is voltak.
–
Mindig halálbiztosan kerülte el műveiben a nosztalgiát és a giccset,
pedig sokszor nagyon közel került hozzájuk – figyelmeztetett mindjárt a
megnyitón Esterházy Péter, így mi is elkerüljük a nosztalgikus
révedezést Vladimir Boudnik rozsdabarna kompozíciói és Oldrich Hamera
borongós kékjei között.
És persze felidézte a
Hraballal való találkozást is Esterházy annak prágai törzshelyén, az
Arany Tigrisben, ahol a folyton sörös együttlétekről mesélő író
magányosan üldögélt egy hosszú asztal legvégén, és senki nem merte őt
megzavarni. Meg azt is, hogy Hrabal a maga regényes módján
együttműködött a cseh rendőrséggel, s ennek mulattatóan-kesernyés
történetét Esterházy fel is olvasta a Levelek Áprilkának című művéből.
De leginkább Hrabal kollázsaira vagyunk kíváncsiak, annál is
inkább, mert Hamera később elmeséli, hogy Hrabal eleinte nem volt író,
hanem festő és grafikus szeretett volna lenni, majd versekkel is
próbálkozott, amíg Boudnik rá nem szólt: mi lenne, ha nem dumálnál
annyit, inkább leírnád!
Ő pedig megfogadta a tanácsot.
Akkor már túl volt Karol Teige, a két háború közötti cseh avantgárd fő
teoretikusának véleményén is, aki „könnyed kis szürrealizmusnak” nevezte
Hrabal zsengéit, szövegeket és képeket. Talán ezért is tért át a
sörhabos realizmusra. Az 1952-ben készült kollázsokon persze még ott van
a szürrealizmus nyoma, hiszen könnyed kézzel ragasztgatott szögesdrót
fallal körülvett katonai sírok fölé mosolygós csecsemőt és egy Singer
varrógépet Borzalom, oh, borzalom címmel. Vagy az arany Prágát ábrázoló
képeslapra orvosi könyvből szerzett illusztrációt a nőkben elhelyezkedő
baba képével (Manyst úr születése az Úr 1915. évében).
Persze
ehhez is tartozik egy már-már legendaszámba menő történet is. Amikor
egy papírzúzdában volt segédmunkás, állítólag sok könyvet megmentett, s
ezek illusztrációit használta fel a képekhez. Ezekkel is próbálta
megörökíteni azt, amit Pepin bácsi, apai nagybátyja, a Sörgyári
capriccio és egyebek szereplője mond: „Ez a világ őrjítően szép, nem
mintha az volna, de én ilyennek látom.”
A kiállítás
címe is a történetmondóra utal, a képmutogató volt a régi idők
vásárainak visszatérő alakja, aki egyszerű és gyakran meghökkentő
képekkel beszélt el bűnügyeket, családi tragédiákat, különös eseteket.
Hiszen az akkori és mai ember is legfőképpen borzongani akart, látni és
hallani azt, amit nap mint nap túlélt.
És persze itt
van még Zdenek Bousek két fametszete is, amely több Hrabal-könyv
illusztrációjaként is ismerős: profilból látjuk jellegzetes fejformáját,
sötét foltként, fehér körvonalakkal és valószerűtlenül nagyra nőtt
füllel. Ki, ha nem egy író hallaná meg a világ hol panaszos, hol
zsörtölődő hangjait? De az író nemcsak témaként és alkotóként jelenik
meg, hanem az összképben is. Ő maga volt az is, aki a galériában látható
anyagot összeválogatta, és meg is nyitotta.
Állunk
tehát a képek előtt, már szánkban érezzük a gyöngéd barbár sörét, amit
majd a megnyitó után csapolnak az érdeklődőknek. És persze, hogy
mindenkinek van egy története. Egy harminc körüli látogató például azt a
’89-es októberi napot meséli el, amikor egy vizeldében összefutott
Hraballal.
Többször jártak már Prágában az Arany Tigrisben a találkozás
reményében, de addig nem jött össze. És amikor már végképp lemondtak
róla, akkor a nyilvános vécében ott állt a megelevenedett kép a könyvek
füléről. Alacsonyabb, vékonyabb volt, mint gondolta, de ott volt.
Dedikálni, beszélgetni a hely nem volt alkalmas, de a találkozás akkor
is találkozás marad most már mindörökre.
Így lesznek a kis dolgokból életre szóló élmények.
forrás: http://nol.hu/kultura/csecsemo-a-varrogep-alatt-1449859
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése