Bohumil Hrabal neve mára fogalommá vált: még azoknak is jelent
valamit, akik nem olvasták a műveit. De mik is alkotják ezt a
jellegzetes írói világot? Összegyűjtöttük a Hrabal-próza legjellemzőbb
elemeit. (Ebben a cikkünkben pedig Hrabal íróportréját vázoljuk fel!)
Sör, sörgyár, kocsma – csevegés és pábitelek
„A sörhöz fűződő viszonyom szakrális, hogy úgy mondjam, a priori” –
nyilatkozta egy 1993-as interjúban Hrabal. Sörgyár-igazgató nevelőapa
mellett nőtt fel, később pedig maga is nagy sörivóvá vált: a prágai
kiskocsmák nem csak törzshelyül, de munkahelyül is szolgáltak a számára,
hiszen a „zajos magányban” sokszor jobban tudott írni, mint otthon. A
sör, a sörgyár, a kocsma írásainak is jellegzetes elemei. A csevegés, az
úgynevezett kocsmai duma, a sörivás által felszabadított,
akadálytalanul áramló cseh köznyelv (mely a magyarnál sokkal élesebben
válik el az irodalmi nyelvtől) a Hrabal-próza egyik legjellemzőbb
sajátossága. (A Táncórák idősebbeknek és haladóknak például
mindössze egyetlen, szabadon hömpölygő mondatból áll.) Hasonlóan
lényegesek a sörözők látogatói, a mások által figyelemre sem méltatott,
ám valójában nagyon is értékes kisemberek. Hrabal szerint ők – az
úgynevezett pábitelek, vagyis az átlényegítők – az igazi hősök. (Az
írónak van is egy Pábitelé – Átlényegítők című elbeszélése). A
leghíresebb pábitel Pepin bácsi, az író apai nagybátyjáról, Josef
Hrabalról mintázott figura, a családról szóló regényfolyam egyik főhőse.
Természetesen a kortársak a pábitel jelzőt magára Hrabalra is
ráragasztották.
„A részegségben nem az emelkedett hangulat a legszebb, nem a felfelé vezető út, nem az égnek emelt karok, nem az egymás után születő ötletek, a részegségben a másnap a legértékesebb, a másnaposság, a lelkiismeretfurdalás, a spleen, amikor az ember maga alatt van... Abban áll a másnaposság ereje, hogy az ember új életet akar kezdeni.., meg aztán másnapos hangulatban, legalábbis nekem, olyan gondolataim támadnak, amilyeneket józanul félnék végiggondolni, másnapos hangulatban, amikor a testem és a lelkem agyon van gyötörve, olyan ötletek ötlenek fel bennem, amilyenektől máskor megfednék, de ezek a másnapos gondolatok az igazi gondolatok, ezek viszik az embert, ha nem is sokkal, de legalább valamivel előbbre…” (Házimurik)
Család
Hrabal több könyvet is szentelt családtagjainak – ilyen például a szülei (elsősorban édesanyja) fiatalkorát megörökítő Sörgyári capriccio, a saját gyerekkoráról szóló Díszgyász, az Anya fiktív visszaemlékezéseit tartalmazó Harlekin milliói és a Pepin bácsi alakját előtérbe állító A városka, ahol megállt az idő.
Hrabal sok humorral és iróniával, mégis nagy szeretettel, már-már
mitizálva mutatja be családtagjait: Pepin bácsi és Maryska ma már nem
egyszerűen az író hozzátartozói, hanem a szigorúan vett önéletrajzi
olvasattól elszakadva vérbeli regényhősökké váltak.
„…apukám akkor olyan ideges lett, ó az apukám úgy tudott haragudni, mint senki más, anyuka négy almáriumot vett évente, zsibárustól való, régi szekrényeket, és ha apuka ideges lett, anyuka gyorsan a lugasba húzta apukát, kezébe nyomott egy baltát, és a papa előbb a hátát hasította szét a szekrénynek, aztán aprította-szidta a szekrénymaradványt, és olyan, de olyan élvezettel szaggatta le az ajtóit, aztán oldalról ripityára törte az egész almáriumot, akár egy gyufás dobozt, és egy fél óra múlva, mire aprófává hasogatta, a mamának mindig volt begyújtani- és fűtenivalója…” (Sörgyári capriccio)
Diktatúra
Felületes olvasásra a Hrabal-szövegek a humor erőteljes jelenléte
miatt kedélyesnek tűnhetnek – pedig a háttérben általában ott van
valamilyen megkerülhetetlen diktatórikus hatalom, melyhez a hősöknek
viszonyulniuk kell valahogy. Ez a viszonyulás lehet az ellenállás (mint a
Szigorúan ellenőrzött vonatok forgalmistájának esetében) de lehet behódolás is – így cselekszik az Őfelsége pincére voltam felszolgálója. A politikai elnyomás magát Hrabalt is sújtotta, hiszen művei a cenzúra miatt sokáig nem jelenhettek meg – Az Őfelsége pincére voltam például évekig csak szamizdat-kiadásban terjedhetett. (A hatalom és Hrabal viszonya egyébként a Levelek Áprilkának című művében bevallott ügynökmúltja miatt elég kényes kérdés.)
„Amint tudják, politikai és társadalmi jelenünk az író számára azt jelenti, hogy minduntalan nagyon vékony jégre kell lépnie. Sok téma nem csupán a társadalmi konvenciók, de a jelenlegi politikai viszonyok és az uralkodó ideológiai irányzat miatt is tabunak számít. Csakhogy az író éppen azért van, hogy a konvenciókat felrúgja. Rainer Maria Rilke mondogatta: »Szövegeimet gyakran szúrósan kell olvasni, mert én magam is szúrós viszonyban vagyok ezzel a társadalommal«.” (Az alkotói módszerről – beszélgetés a Svĕt v obrazech című lapban, 1989)
Macskák
Hrabal macskák iránti szeretete legendás: kerskói birtokán néha tíz
macskát is tartott egyszerre. „Szerencsére megvéd az öngyilkosságtól az,
hogy ott van Kerskóban egy egész csapat macska, akik mindig úgy
üdvözölnek, mintha azt jeleznék, hogy nélkülem nem tudnak élni” – írja
1982-ben. Amellett, hogy a macskák egyfajta gyermekpótlékot jelentettek
számára, őszinte, írói érdeklődéssel tanulmányozta ember és állat
kommunikációját, a köztük időnként kialakuló már-már transzcendens
kapcsolatot. A macskák írásaiban is gyakran megjelennek – Kisautó
című elbeszélése például arról szól, hogy még egy feleslegesnek tűnő
kismacskát sem ölhet meg az ember büntetlenül. A macskák felbukkanása a
szövegekben egyébként általában összekapcsolódik a halál tematikájával.
„...Este aztán Pepin bácsi mozdulatlanul üldögélt a konyhában, a kredencnél, mögötte az öreg Celestýn kandúr... már ő is, éppúgy, mint Pepin bácsi, időrágta, fogatlan vénség volt, sőt, arcban is hasonlítottak egymáshoz. Pepin bácsi időnként megfordult, és amikor kitapogatta a kandúr fejét, megsimogatta, a kandúr a tenyerébe púpozta a hátát, és így érintette egyik a másikat, míg csak el nem jött a lefekvés ideje.” (Harlekin milliói)
Halál
Azt mondják, minden valamirevaló író a szerelemről
és a halálról ír. Nincs ezzel másképp Hrabal sem: Tomáš Mazal szerint „A
halál motívuma vörös fonalként húzódik végig Hrabal teljes irodalmi
munkásságán”. Valóban, a halál kérdése szinte minden Hrabal-műben
előkerül – néha egyéb témákkal, például a háborúval vagy az öngyilkosság kérdésével összekapcsolódva. (Mindkét esetre jó példa a Szigorúan ellenőrzött vonatok.) Hrabalt egyébként erőteljesen foglalkoztatta az öngyilkosság mint filozófiai probléma: jól mutatja ezt, hogy a Túlságosan zajos magány
főhőse, Hanta sokat elmélkedik Seneca öngyilkosságáról. Sokan talán
ezért azt gondolhatják azt, hogy 1997-es halála valójában groteszk,
hrabali humorral elkövetett öngyilkosság lehetett.
„És én élvezettel beszéltem a saját síromról, ha itt halnék meg, és ha csak egyetlen le nem rágott csontot vagy a koponyámat temetnék is el belőlem, temessenek a dombon lévő temetőbe, a domb gerincén, mert az a kívánságom, hogy azon a választóvonalon a koporsóm egy idő után essen szét, hogy az, ami még megmaradt belőlem, folyjon szét az esővel a négy égtáj felé, hogy az egyik felemet vigye a víz a csehországi patakokba, a másikat pedig a patakok hullámain a szögesdróton és a határon át a Dunába, hogy tehát világpolgár akarok lenni halálom után is akképpen, hogy a Moldvából az Elbába, onnan meg az Északi-tengerbe jutok, a másik felem pedig a Duna vizével a Fekete-tengerbe, majd mindkét tenger segítségével az Atlanti-óceánba kerülök... csak az a fontos, a koporsót keresztbe helyezzék a sírba, mintha egy háztető gerincére fektetnék...” (Őfelsége pincére voltam)
Szerző: Illés Zsófia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése