Száz éves lenne Bohumil Hrabal (1914-1997).

Száz éves lenne Bohumil Hrabal (1914-1997). Előbb született, és túl is élte azt az államalakulatot, amelyhez oly közel állónak vallotta magát: Csehszlovákiát (1918-1992). Egy, ma már nem létező ország halott íróját köszöntjük ma.

Hrabal és felesége, Pipsi (Fotó: Kocsis Péter)

Legutoljára 2003-ban találkoztam olyan tengerentúli turistával az Arany Tigris sörözőben, aki útikönyvére mutogatva egy Bohumil Hrabal nevű írót keresett, hogy dedikáltasson vele egy könyvet, vagy legalább egy söralátétet. Akkor éppen négy esztendeje volt halott a „csehszlovák” író, aki egyebek mellett éppen az ilyen látogatók zaklatása elől menekült oda, ahol még a szemfüles turisták sem érhetik el. Ma már csupán az egykori barátok és ismerősök által keddenként körülült „Kis agancs” törzsasztal emlékeztet a száz esztendeje született Hrabal szellemére, az Arany Tigris sörözőben.

Kegyelet az Arany Tigris sörözőben Kocsis Péter

Már életében is nagyon kevesen voltak, akik nem csupán íróként, de emberként is közelebbről ismerhették a Mestert. Öregkorában mogorva, magának való, zárkózott alak volt, aki már csak az ő „túlságosan zajos magányában”, a kocsmában, e különös, dülöngélő részegek útjába és a már-már magánlaksértéssel egyenértékű bámuló szemek kereszttüzébe épített elefántcsonttoronyban érezte igazán jól magát.

Annyit azért tudunk Hrabalról, hogy egész életében megvoltak a maga elefántcsonttornyai: kezdetben a polnái, majd a nymburki sörgyár, aztán az ötvenes évektől a libeňi „Örökkévalóság gátja”, egy ma már lerombolt utca, amelynek egyik házában lakott. Hogy a később morcos és elutasító író milyen lehetett akkoriban, a „szárnybontogatás éveiben”, arról a Gyöngéd barbár és még néhány rövidebb, visszaemlékező írásából alkothatunk képet, hiszen az ötvenes évek elején még aligha tudta valaki, hogy valahol egy prágai külvárosi negyedben él Csehszlovákia, Közép-Európa, sőt talán... szóval egy később messze földön elhíresült íróember.

Amikor végre elkezdték kiadni írásait, rövid ideig élvezhette csak a hivatalos elismerést. 1968 után – elsősorban a titkosrendőrség zaklatása elől – egy Kersko nevű üdülőfaluban vásárolt hétvégi házába menekült. Emellett már jószerivel csak az Arany Tigris söröző jelentett neki valamit, a többi hely – egy prágai panellakás, a külföldi meghívások vagy a kerek születésnapok házimurijai – csak kellemetlen vagy szükségszerű mellékállomások voltak számára. 

A híres sörgyár Nymburkban Kocsis Péter

Ha így nézzük, nem is volt olyan kacskaringós ez az emberi mértékkel hosszúnak mondható út: a „törzshelyeket” tekintve össze sem hasonlítható a Túlságosan zajos magányban olvasható „Nagy Szlalom” kocsmáinak számával... A sörgyárakból az Örökkévalóság Gátjának nyüzsgésébe, onnan Kersko valóban csendes, végül pedig az Arany Tigris zajos magányába. A közös pontok, a „gyöngyszemek”, amelyekből e sajátos élet lánca összefűzhető, a kocsmák voltak, amelyekben „olyan jó várni a halálra”, és ahol csak azok halnak meg, akik „az istenek kiválasztottjai”. Nehéz nem kihallani ezekből a mondattöredékekből Hrabal végső kívánságát, amely nem teljesülhetett. Addig-addig várakozott kedvenc törzshelyén a halálra, míg már nem is találta olyan szépnek ezt az időtöltést, és ő maga tett inkább egy apró mozdulatot egy prágai kórház ötödik emeletének ablakában. Alighanem ez volt legutolsó földi elhatározása.

Amikor Hrabal, kevéssel halála előtt, végleg abbahagyta az írást, visszatért egykori kedves foglalatosságához: a papírbegyűjtőben eltöltött időkben beszerzett albumokba, receptkönyvekbe ragasztgatta legkedvesebb fotóit, képeslapjait, és ezeket vitte el megmutatni a Tigris-béli asztaltársaságnak.

Bohumil Hrabal egész élete során egyetlen művön dolgozott. Kollázsokból, kisebb-nagyobb mozaik-kockákból próbálta újra és újra összerakni önmagát és a világot, amely körülvette őt. Hogy neki sikerült e, az ő titka marad. De nekünk esélyt adott arra, hogy könyveit olvasva és a műveiből készült filmeket nézve összeálljon bennünk egyfajta, szívünkhöz oly közel álló világ, amelynek lényege önmagunk és embertársaink szeretete. Isten éltesse odafenn, Kedves Mester!

Hrabal és Pepin sógor... (fotó: Kocsis Péter)

A fotókért baráti köszönet Tomáš Mazal barátomnak...

Forrás: http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/hrabal_100