Bohumil Hrabal 100

“Az irodalmat én mindig szórakozásnak tartottam.” Bohumil Hrabal, a zseniális cseh író, a 20. századi cseh irodalom egyik nagy alakja 100 éve született.

“Ez az én mozim, lehunyt szemem vásznán mutatom be magamnak, olyan film, melynek forgatókönyvét és rendezését az életem forgatta, egy film, amelyben én játszom a főszerepet, én, aki idáig jutottam, eddig a fakádig, amelyben fekszem…” (Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio)

Élet a sörgyár közelében

Bohumil Hrabal Brnóban született 1914. március 28-án, gyermekkora nagy részét Nymburkban töltötte. Az elviselhetetlenül szűkösnek érzett mindennapokat a helyi sörgyár, a városka varázslatos hangulata, a természet közelsége oldotta fel, mely meghatározó volt számára. A Sörgyári capriccio történetét is részben saját élményeiből alkotta meg, hiszen Hrabal gyerekként gyakran betért a nymburki sörgyárba, ahol rendkívül érdekelte a sörgyártás folyamata és az ott dolgozó munkások történetei. (A regényből Jirí Menzel cseh rendező készített nagysikerű filmet 1980-ban.) Az érettségi után a prágai Károly Egyetem jogi karára iratkozott be, ám a jognál jobban érdekelte a filozófia, a zene, a képzőművészet és az irodalom.

“Zongorázni tanultam, s diákként egy zenekarban is trombitáltam, egyszerű Esz-trombitán, egyébként zongorán játszottam. De inkább csak a magam kedvére, illetve mert akkoriban divatos volt zongorázni. A Híd nevű kocsmában játszottam Nymburkbn, kottáim is voltak, és hát Strauss-keringőket meg korabeli slágereket zongoráztam. Nagyokat hibázva klimpíroztam, valahogy úgy, ahogy írok…”

 

Az ország német megszállásakor, 1938-ban bezárták az egyetemet, Hrabal vasutas lett: volt írnok, pályamunkás, majd végül vizsgázott forgalmista. Erről a korszakról szól a Szigorúan ellenőrzött vonatok című műve, amelyből szintén Menzel rendezett 1966-ban Oscar-díjjal is kitüntetett filmet.

A háború után lediplomázott, ám jogászként soha nem dolgozott. 1946 és 1963 között volt biztosítási ügynök, kereskedelmi utazó, eladó, kohómunkás, hulladékbegyűjtő-bálázó. Utóbbi “élménye” szolgáltatta a Túlságosan zajos magány című művének alapanyagát. 1956-ban megnősült, és feleségével Libenben telepedett le, ahol egy ideig színházi díszletezőként dolgozott.

1963-tól csak az írásnak élt

Ekkor jelent meg első könyve, a Gyöngy a mélyben, amely óriási sikert aratott, és következő műveit is gyorsan elkapkodták. A szovjet csapatok bevonulása, 1968 után azonban hallgatásra kényszerült, írásai csak szamizdatban vagy külföldön jelenhettek meg, így egyetlen regénye, az Őfelsége pincére voltam is, amelyet 2006-ban vitt vászonra ismét Jiri Menzel.

“…most láttam a tévében újból szerencsétlen köztársaságunk elnökének, Husák elnök úrnak a lemondását, amint lábujjhegyen elosont az elnöki székből, mintha mi sem történt volna, mintha csak az időjárásjelentést olvasná föl, lábujjhegyen hagyott itt mindent, amit saját maga, mint az ország első embere főzött. Elsompolygott, mint egy róka… Pedig én azt szeretném, hogy úgy hagyja itt ezt a világot, mint a román Drakula, Maldoror, a rossz legfőbb megtestesítője… “ (Bohumil Hrabal: Levelek Áprilkának)

A hetvenes évek közepe némi enyhülést hozott számára, néhány regénye megjelenhetett: szülei és Pepin bácsi történetét elmesélő trilógiája (a Capriccio, a Díszgyász és a Harlekin millió), majd egy évtizeddel később feleségéről, barátairól és legfőképp magáról írt trilógiája (Házimurik, Vita Nuova és a Foghíjak).  A Sörgyári capriccio-ról így vallott:

“Ez az írásom krónika; anyámról, apámról és nagybátyámról szól. Amíg a való világban voltak, olyan erősen fogták le írógépem billentyűit, hogy nem rajzolhattam meg életük költészetének grafikonját. Ma már senki nem fogja a kezemet, s én ámulattal rá-rádöbbenek, hogy nem vagyok már fiatal, s hogy a mulasztás veszélye fenyeget, mert egyedül én adhatok hírt immár arról a sörgyárról, arról a kisvárosról, ahol megállt az idő. Chagall festészetének gaviatikus stílusa ihletett, s a külső, szembeszökő eseményeket feljegyző és montírozó poétikát a vágy belső modelljével ötvöztem, és ez a vágy tette lehetővé, hogy egy fiatalasszonnyá változzam, a képzelet zseblámpájával bevilágítsak a múltba, és megjelenítsek egy életszeletet, melyből szövegbe menthető egy gyönyörű asszony, akit elnyelt a könyörtelen idő.”

Ezekben az években sokat utazott, Kelet-Európától kezdve Amerikáig szinte az egész világot bejárta. Igazán otthon azonban Prágában, majd később Kerskóban, a kicsiny üdülőfaluban érezte jól magát felesége és macskái társaságában. Továbbra is rendszeresen járta a kocsmákat, és prágai törzshelyén, az Arany Tigrisben fogadta a világ minden tájáról érkező rajongóit. Felesége halála, 1987 után ebben a “zajos magányban” teltek napjai. Esterházy Péter nem hiába írta róla: “A Hrabal-hősök folyamatosan dumálnak, beszélgetnek, mutatják magukat és a világot. De Bohumil Hrabal zárt ember volt, hallgatag öregember, akivel alig lehetett beszélni.”

“Érdekes, hogy a fiatal költők másra sem gondolnak, csak a halálra, a sok vén marhának pedig csak a lányokon jár az esze.” (Bohumil Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak)

A politikai fordulat után, 1991-ben megkezdték összegyűjtött műveinek kiadását, és 1993-ban kitüntették a rangos cseh Jaroslav Seifert-díjjal. (Az ezzel járó összeg felét a boszniai nélkülözőknek utalta.) A különc író azonban egyre zsémbesebb lett, köszvénye is egyre jobban kínozta. Így került a bulovkai kórházba, amelynek egyik ablakából 1997. február 3-án 83 évesen galambetetés közben kilépett az örökkévalóságba.
Hrabal kifejező, rendkívül vizuális, szuggesztív, naplószerű stílusban írt, gyakran nagyon hosszú mondatokban. ”Senki más nem fejezi ki úgy Prágát, mint Bohumil Hrabal. Csak ő képes a barokk képzeletet a kisember humorával ötvözni” – írta Milan Kundera, s valóban a Táncórák idősebbeknek és haladóknak című könyve például egyetlen hosszú mondat. 

 

“Soha, még álmomban sem jutott eszembe, hogy változtatni kívánjak, vagy akarjak a politikai eseményeken, melyek közepette éltem. Soha nem vágytam rá, hogy akár a nyelven, akár a világon változtassak, és ha Marxot idéztem, ha Rimbaud-t idéztem, ha Mallarmét idéztem, mindig magamat akartam megváltoztatni, azt az embert, aki a kezem ügyében volt, önmagamat. Ezért mindig tanúnak tekintettem magam, sohasem a kor rossz lelkiismeretének, erre sosem voltam alkalmas, mert már gyerekkorom óta csodálattal töltött el a valóság, amit nem én teremtettem, ami korábban keletkezett, mint én, aki csak arra vágytam, hogy tükrözzem ezt a valóságot, mert még a legszörnyűbb eseményekben is annyi szépséget láttam. Én mindig is tökfilkó voltam, aki csörgővel sétál a napfényben, és a látszólagos bohócsipka ma is a fejemen van.”

Műveivel maradandót alkotott a cseh irodalomban, humoros és bölcs köznapi hősei egyszerre nevetségesek és megindítóak, akik képesek másként látni saját életüket és a világot, hogy elviselhetővé tegyék nemcsak maguk, hanem olvasóik számára is a legnagyobb nehézségeket, a legrosszabb körülményeket is.

Jirí Menzel sokszor elmondta, hogy nem ambíciója a forgatókönyvírás, ezért filmjei főként irodalmi alapanyagból, elsősorban Bohumil Harabal műveiből születtek. A világhírű cseh író elbeszéléseiből 1966-ban forgatta a már említett Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmjét, amellyel a következő évben elnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. 2006-ban pedig vászonra vihette immár hatodik Hrabal-adaptációját, és az Őfelsége pincére voltam általat sikerfilm lett. 

Szerző: Gaál Tamás

Forrás: https://cultura.hu/kultura/bohumil-hrabal-100/