2014. április 4., péntek

Hrabal a Civil Rádióban

A Cseh Centrum igazgatója, Michal Černý a Civil Rádió 2014. április 4-i  117 perc című délutáni magazinműsorában a Bohumil Hrabalra emlékező, az írót megidéző budapesti, illetve magyarországi eseményekről beszélt.

Az interjú elérhető az alábbi linken: http://www.barinform.hu/hangfelvetelek/080_hrabal.mp3

HRABAL A FEDÉLZETEN! - ...amikor az A38-as hajó a sörhabokat szeli

Budapest, A38 Hajó, április 12., szombat, 18:00 - 22:00
 
  “Ott túl a Sörtengeren...” – énekelték hajdanában-danában a derűsen szomorkás cseh kocsmatöltelékek, megannyi Díszgyász-huszár, csodás távoli országokról álmodozva, ahol betiltották a munkát, ahol cigaretta nő a fákon, ahol igenis van ingyenebéd, és fürdőszobás szalmakazlak várják az alkalmi alvóhelyet keresőket... Aki pedig szomjas, egyszerűen fejest ugrik a Sörtengerbe.                
                
Szertartásosan koccintottak, kortyoltak a sörükből, majd mindenféle Véres történetek és legendák mesélésébe kezdtek. Olykor Házimurikat is rendeztek. Másnap reggel viszont ezek a Gyöngéd barbárok, a sártengerben úszó Foghíjakon keresztül bandukolva siettek az elég nagy eséllyel Szigorúan ellenőrzött vonatokhoz, hogy ne késsenek el a munkahelyükről. A Harlekin millióihoz képest nem kerestek valami fényesen, de ők maguk voltak (bár többnyire nem is tudtak róla) a Gyöngyök a mélyben.

Bohumil Hrabal cseh író, a külvárosi hétköznapok fád szürkeségében, a turisták által nemigen látogatott prolinegyedek lakói között, a fapados italboltok, talponállók és olcsó vendéglők mélyén kincsek után kutató gyöngyhalász idén márciusban ünnepelte volna századik születésnapját. Első könyvét csak 49-évesen sikerült megjelentetnie, és bár a pályája a későbbiekben sem volt éppen zökkenőmentesnek mondható, élete végén ünnepelt, méltán világhírű íróvá avanzsált. Más kérdés, hogy a csúcsra érve leginkább annak tudott örülni, – korántsem egyedüliként a nemzedékéből - , hogy feloldódhat a nagy Semmiben...

Milyen volt? Hogyan fogadták, milyennek látták, és milyennek látják ma a csehek, a magyarok, miként értékelik a nagyvilágban? Hogyan gondozzák és gyarapítják az (ön)világ(ámító)örökségét? Milyen formában él az egyedi, eredeti művészete a ránk hagyományozott könyveiben, a képzőművészetben, a világot jelentő deszkákon és a filmvásznon? Ezeket a kérdéseket járja körül – néhány gyakorlati “példát” is bemutatva – az A38-as hajó április 12-i Hrabal-estje.

A programok 18.00 órától két helyszínen, a koncertteremben és a kiállítótérben várják az érdeklődőket:

KONCERTTEREM: 
- Hrabal Habbal filmverseny – a benevezett filmek vetítése, utána eredményhirdetés és díjkiosztó
- Via Hrabal – Multimédia-előadás
- A Manon meurt koncertje

KIÁLLÍTÓTÉR: 
- Irodalmi félórák nem csak idősebbeknek és haladóknak (három 30-perces beszélgetés, magyar és cseh szakértő vendégek, irodalmárok, műfordítók részvételével az irodalomról: 1. Hrabal népszerűsége Csehországban, Magyarországon, 2. Magyar Hrabal – a műfordításról, 3. Hrabal – mint ember és mint inspirációs forrás)
- A Hrabal Habbal filmverseny győztes rövidfilmjeinek vetítése
- Bohumil Hrabal mágikus világa (fotókiállítás)

A rendezvényre a belépés ingyenes, de regisztrációhoz kötött, az érdeklődőket kérjük, a regisztrációért látogassanak el az A38-as hajó honlapjára:
www.a38.hu.

A program főtámogatója a
Staropramen, amely Prága lelkét hozza el az A38-ra. A rendezvény látogatói meg is kóstolhatják a prágai nedüt, a szervezők egy pohár Staropramen sörrel kedveskednek a látogatóknak.

Az est támogatói: 
Európa Könyvkiadó
OK Hotels
Prague City Tourism
Főtámogató: STAROPRAMEN
 

2014. április 3., csütörtök

Cseh – magyar író

  
Az irodalom és a képzőművészet találkozott azon a kiállításon, melyet a világhírű író, Buhumil Hrabal századik születésnapján, március 28-án nyitottak meg a budapesti Cseh Centrumban.

A szatíra nem csak a műveire volt jellemző. Ahogy a születésével, úgy a halálával is megtréfálta a világot, meg nem válaszolható nyitott kérdést hagyott hátra. A csehországi Brno-Židenice-n született, apja neve nem ismert. Nevelőapja František Hrabal sörgyári könyvelő, akihez anyja, 1920-ban ment férjhez. A kis Bohumil nem volt jó tanuló, az iskolánál sokkal jobban érdekelte a sörgyár világa és a munkások történetei, különösen nevelőapjának testvére, Jozef volt rá nagy hatással. A nymburki sörgyárban eltöltött gyermekkor élményei és a kisvárosi hangulat Hrabal műveiben visszatérő motívumként jelenik meg. Sokféle munkával próbálkozott. Dolgozott a vasútnál, volt biztosítási ügynök, munkás a vasműben, 1963-tól már csak író. Halálát sokan fekete humorral átszőtt öngyilkosságnak gondolják: 83 éves korában, galambetetés közben, a kórház ötödik emeleti ablakából zuhant ki.

Nevezhetnénk őt nyugodtan akár magyar írónak is, annyira népszerűvé és ismertté vált Magyarországon – mondta a Cseh Centrum igazgatója Michal Cerny az emlékkiállítás megnyitásakor. Nemcsak a csehekre, de a magyarokra is jellemző kispolgári hősei gyakran fogalmaznak meg alapvető igazságokat műveiben. A legnagyobb nehézségeket is legyűrő életvidámságot testesítik meg és a legrosszabb körülmények között is boldogságra törekednek. Az általa átélt élethelyzetek regényeiben gyakran felbukkannak. A szigorúan ellenőrzött vonatok, a Sörgyári capricció csak a legismertebbek a sorban, hiszen mindkettőből világhírű film is készült.

Népszerűségére mi sem jellemző jobban, mint hogy a nymburki sörgyár az évfordulóra Postřižinské néven külön emléksört készített, melyet a kiállításra meghívott vendégek meg is kóstolhattak. Mint minden cseh ember, Hrabal is szerette a sört. Törzshelye a prágai Aranytigrisben volt. Feljegyezték róla, hogy amikor az autogramvadászok zaklatták, elutasítónak látszott, de egyébként – söröskorsóval a kezében - szinte boldog volt. Szívta magába a környezetében ülők társalgását, hogy az később új életre keljen írásaiban. Nem „ihletért”, sokkal inkább zsákmányért járt a kocsmába.

Prágában, az Óváros tértől a rakpart felé sétálva, az Intercontinental szállodával szemben van egy terjedelmében nem nagy, de jelentőségében óriási galéria, a La Femme. Erősen különbözik a turistákat csalogató többi, hasonló intézménytől a környéken. Szinte kápolnája a kortárs képzőművészetnek. Korábban már háromszor is hoztak onnan kiállítást Magyarországra. A mostani ebben a sorban is különlegességnek számít, mert egy „házi feladat” eredményeit mutatja be a budapesti közönségnek. Náluk ez nem szokatlan, a galéria művészei többször is megoldottak már ilyen feladatot.

A galéria tulajdonosa, Miroslav Lipina arra kérte a látogatókat, sörrel a kézben koccintsanak Buhumil Hrabal örökkévalóságára. Elmondta: A prágai La Femme Galéria már 21. alkalommal adott fel „házi feladatot” neves művészeknek - ezúttal Bohumil Hrabal előtt tisztelegnek. Az elkészült művekből összeállított kiállítás először a prágai óváros-téri városházán volt látható, most a budapesti Cseh Centrumban, április végén pedig Tatabányán mutatkozik be. A csípős humorral átszőtt munkák izgalmas képet tárnak elénk a hrabali múlt és a kortárs cseh képzőművészet találkozásáról.

A La Femme galéria első alkalommal 2000-ben adott fel „házi feladatot” az általa képviselt művészeknek. Az ötletet Jan Lipina 1977-ben készült fotója szolgáltatta, amelyen egy nő a sötétből a válla felett egy világos kertre szegezi a tekintetét. A Pillantás nyugatra, ahogy később a képet elnevezték, volt tehát a vezérmotívuma az első feladatnak, Tisztelgés egy fotó előtt címmel. A következő alkalommal Edouard Manet Reggeli a fűben című műve szolgáltatta az ötletet, amely a művészeket a legkülönfélébb variációkra és asszociációkra inspirálta, így több tréfás mű is született.
Később a nőkkel kapcsolatos témák váltak uralkodóvá, mint például: Vénusz, A Nő és az autó, Mona Lisa, A Nő, a bor és az ének. A Hrabal „házi feladatot” mintegy nyolcvan képzőművész kapta meg és témához kapcsolódóan százharminc alkotás született. A most bemutatott tárlat ebből negyvennél is több művész képeit sorakoztatja fel. Jelentőségét növeli, hogy a prágai bemutató után másodikként Budapesten nyílt meg, ráadásul éppen Hrabal születése napján! A Galéria a különleges alkalomra – utalva a Szigorúan ellenőrzött vonatok egyik felejthetetlen epizódjára – emlékbélyegzőt készíttetett, melyen Hrabal látható söröskorsóval a kezében. Lenyomatát pár alkotáson is elhelyezték. A kiállítás hétfőtől péntekig 10-től 17 óráig, pénteken 14 óráig, április 16-ig látogatható a Cseh Centrumban, 1063 Budapest, Szegfű u. 4.
Szerző: Révay András

2014. március 31., hétfő

Méhes Károly: Nymburki capriccio

Hrabal nyomában

Azt, hogy nagyon különös napunk lesz, Bohumil úr, abból tudtam meg, hogy éjjel álmot láttam, amiben a nymburki asszonyok elhatározták, hogy Guinness-rekordot állítanak fel, mért is ne, és azt találták ki, hogy megsütnek egészben egy szarvast, olyasmit, mint amilyet a drága IV. Károly király üldözött, amikor rátalált Karlsbadra, vagyis még csak hűlt, azaz mit is beszélek, meleg helyére, mert már bugyodtak a források, és akkor a bölcs király hagyta a csudába a szarvast, és gyorsan megalapította  Karlsbadot. Szóval, a nymburki asszonyok is elszántak voltak a szarvassütés ügyében, mármint az álmomban, csak rájöttek, hogy egy szarvast egyben megsütni nem kis dolog, mivel a szarvas nagy, és ezért, jelzem még egyszer, Bohumil úr, szigorúan az álmomban, ma reggel, arra jutottak, hogy a krematóriumban fogják megsütni azt a vadat, ott van hely elég, meleg is, melegebb, mint Karlsbadban, szóval, az jó lesz. Ezt sütötték ki a nymburki asszonyok, én meg erre felébredtem, meg sem kellett csípjem magam, ittam egy kis maradék nedűt abból a zöld üvegből, amibe a doktor Becher csodaitalát töltögetik, van az is olyan jó, mint a karlsbadi keserű vizecske, ittam hát egy kortyot, csóválva a fejemet, miféle álmok jőnek még, épp, Nymburkba indulóban, vajon tudok-e bármit is megálmodni, lesz-e valami bármi is abból, amikor majd odaérkezem.
Az történt, Bohumil úr, hogy mindenféle melegek ellenére hó fogadott az utcán, és kaparni kellett az autóról, már kis híján magamat is kapartam, hogy ez miféle dolog, még nincs is itt a tél, de már tél van, és nekem Nymburkig 188 kilométert kell elautókáznom, ahol a Šorm direktor úr vár a múzeumban, az áldott internet meg honlapok világában teljesen jól kicsináltuk, hogy mi ma délelőtt ott találkozni fogunk, épp a maga emlékére, Bohumil úr, és aztán meg jöhet a sörgyár, no meg most, hogy megálmodtam, még tán a nymburki asszonyok is.
A legszebb, hogy a hirtelen jött zimankóban befagyott az autó ablakspriccelője, úgyhogy a rendre láthatatlanul koszossá váló szélvédőt hihetetlen akrobatikát követelő mozdulatokkal, nevezetesen egy karlsbadi melegvízzel teletöltött üvegből való locsolással tudtuk csak bevizesíteni, egészen addig, amíg engedett a fagy, és már Prága előtt végre kiolvadtak a spriccelőkék, és ahogy a dolguk, szép sugárban vizeltek az üvegre. Akkorra már a derék Šorm igazgató urat is értesítettem sms-ileg, hogy némi késés várható betoppanásomban, amit vélhetőelg tudomásul vett, mert amikor ez az ígért 11 óra helyett fél 12 után megtörtént, nem szólt egy szót sem, vagyis hát szólt, de örült, hogy valamelyest meg tudja értetni magát angolul, míg a kolléganője a némettel próbálkozott.
Hát, Bohumil úr ez a maga városa olyan cudar hideggel várt, hogy a szelet jég-kaszához tudnám csak hasonlítani, vágott, csípett és beretvált cudarul, úgyhogy ez a kis múzeumocska, ami a maga emlékét is szolgálni hivatott, most tényleg menedékké lépett elő, úgy toppantam be Šorm úr birodalmába, mint Szent Márton fél köpenyébe takaródzott a koldus, bár ez lehet, hogy nem a legjobb párhuzam, de mégis. Šorm úr némi gyanakvással fogadott, bár kedvesen, noha, mint jeleztem, lehet, hogy hiányos angol tudása tette kellemetlenné a helyzetet, mert azt nem foghatom rá, hogy ne lett volna segítőkész, hiszen rögvest elővezényelte a németes kolleginát, és így, kettős erőfeszítéssel már egészen jól kibogoztuk, miről is lenne szó.
Magáról, természetesen, kedves Bohumil úr, a nymburki 100 évesről, vagyis, hogy az lesz majd hamarosan, és akkor majd nagy ünneplés leend és mindenki örvendezik. De mint kiderült, nem egészen ez a helyzet, mert magát, Bohumil úr, mintha mi, magyarok sokkal többre és inkább szívesen a fajtánkból valónak tartanánk, mint a derék csehek, ezt kerekperec meg is mondták a múzeumisták, vagyis hát ők, személy szerint tisztelik magát, elvégre a Hrabal-kiállítás a múzeum gerince, de még lehet, hogy a szíve és a veleje is, és tudják, miről, pardon: kiről van szó. Ám képzeljük csak, a nagy centenárium tiszteletére kezdeményezték, hogy a helybéli gimnázium vegye fel a maga nevét, szóval, legyen Hrabal Gimnázium, ám jó esély van rá, hogy nem lesz, mert a tanárok egy része és a szülők és a nmyburkiak szigorúbbik része azon a véleményen van, hogy maga, Bohumil úr, semmiféle jó példával nem járt az ifjúság előtt, mert először is, csapnivalóan tanult, mindenből bukdácsolt csak, aztán utána, amikor már íróvá lett, akkor is, rendben van, hogy írt, de részeges volt és iszákos is egyben, egy lump, aki nem lehet követendő jellem. Nahát. Így áll a helyzet 2013 novemberében, jelentem. De ettől még nincs minden veszve, elvégre, a száz éves születésnap mégsem hanyagolható el teljesen, és Nymburk is kitesz magáért, alakult is egy bizottság, mert bizottság nélkül, lássuk be, az egész fabatkát sem ér, és a bizottság úgy határozott, hogy legyen egy új kiállítás, mert ami van, ez a mostani, némiképp avíttas a kifakult papírlapokkal és felpöndörödő szélű fényképekkel. Azért, Bohumil úr, meg kell valljam, nekem nagyon jól esett látni ezeket a holmikat is. Azt a végtelenségig elnyűtt kempingbicajt, amivel kerekezni tetszett, hogy annak a kormányát és az ülését érinthettem, ez már majdnem egy kézfogás magával, Bohumil úr, már meg ne sértsem, pláne a nyereg tapogatása, ugye.
Aztán van ott még annyi minden, a sapkák, a kabátok, a bot, ja, meg egy kulcscsomó, kopott, piros tokkal, és naná, hogy eszembe jutott, ha ellopnám ezt a kulcscsomót, mehetnék Kerskoba vagy Prágába, keresgélni egy bizonyos ajtót, egy bizonyos zárat, és beledugnám a kulcsot, és a kulcs nyitná a nyelvet, az ajtó lassan tárulna, és bentről, a sötét mélyéből egy reszelős, öreg hang szólna felém, nem is tudom, érteném-e, mert csehül szólna, de valószínűbb, hogy magyarul, hiába, hogy maga szólna hozzám, Bohumil úr, hogy Na mi van, ki a franc az, mért nem hagynak már békén.
És a falon ott lógott a vasutastárcsa, hát persze, szigorúan ellenőriztem azt is, mint aki tud mindent, és voltaképp csak arról akar megbizonyosodni, nagyképűen és leginkább önző módon, hogy maga, a bennem élő Bohumil úr megfelel annak, aminek egyáltalán nem kell megfelelnie, mert ez nem így működik, igazából elég lenne újra és újra olvasni a maga műveit, Bohumil úr, és lám, mégsem elég.
Aztán megint megjelent a Šorm dierektor úr, és érdeklődött, hogy elégedett vagyok-e, és van-e még valami óhajom, és tehet-e értem még valamit. És noha tudtam jól, hogy ez lehetetlen, legszívesebben azt feleltem volna, hogy igazán nincs sok igényem, csak elvinném magammal ezt az indítótárcsát, meg egy kabátot, amibe néha belebújhatok otthon, meg a kulcscsomót, nem szép dolog lopni, adja oda, na, és már megyek is. Ehelyett, nyilván, csak hálálkodtam, hogy mindezt megtekinthettem, és egy leendő pécsi Hrabal-napra vonatkozólag még szavát vettem, illetve ajánlotta ő maga, nagyon kedvesen, hogy küldenek majd a fotóarchívumukból egy csomó képet, és majd kiválasztom, melyik kell, és azt el fogja küldeni nyomtatható méretben, és azokat a képeket nyugodtan használhatjuk. Mosolyogtunk és bólogattunk, és magára gondoltam, Bohumil úr, megint fenemód szerénytelenül, hogy ezt ügyesen tető alá hoztam, na jó, hoztuk, és ennek majd még sokan fognak örülni.
Újból kimentünk a köszörülő szélbe, megállapítván, hogy nem lett melegebb, és ezért gyorsan bevettük magunkat a főtéren lévő kínai étterembe. Cinska, így mondják csehül azt, hogy kínai, pont, mint a Csinszka, mert az irodalom bugyraiból, Bohumil úr, nehéz ám kikeveredni, ebből a valamiből, hogy az élet meg az élet leírása hol válik el, ezt magának kell a legjobban tudnia, mindenesetre elméláztam azon, hogy egy kínai, amikor nekiindul a nagyvilágnak, sejti-e, hogy a végállomás hol lesz, Gyulán vagy Nymburkban, és ez utóbbi helyen, ha úgy alakul, akár betársulhat a helybéli asszonyok különös rekordkísérletébe, még egész szarvast is süthet egy krematóriumban.
De, jelentem, Bohumil úr, kacsát ettem, rég ilyen jót, és sört ittam hozzá, a szomszédságbéli Krusovicét.
Mert a sörgyárhoz, a pivovárhoz, ahol maga felnőtt, ahol magával majdnem minden megtörtént, nem lehetett csak úgy, ajtóstul rontva a házba, beesni. Mert ez is le lett ám jó alaposan levelezve, magával a sörföző mesterrel, aki, halljon csudát, de csuda-e, szintén Bohumil, csak Valenta nevezetű, és azt írta angolul, hogy öröm számára a jövetelünk, ó, hát mennyi öröm adatik egy sörfőzdében.
Az elülső épületsor mellett afféle kocsmaintézmény üzemel, félig szabadtéri, és ott, Bohumil úr, ebben a cudar novemberben a lócán ott ücsörgött egy fél bridágra való atyafi, de olyanok ám, mintha mind Bohumil úr könyveiből és a Menzel úr filmjeiből rakták volna oda őket, olyan arcok, olyan grimaszokkal, hogy még akkor is nevetni kellett rajtuk, amikor a jeges szél összehúzta az ember képin a bőrt, egészen szorosra. A portán meg egy igazi nymburki asszonyság fogadott, Dobr denj, hát persze, pán Méhes Madarskoból, rögvest szól is a pán Valentának, addig csak várjunk kissé, és várunk is, ám unatkozni, de még fázni sincs nagyon alkalom, mert jön egy bazinagy teherkocsi, amiről leugrik néhány újabb veres képű figura a maga könyveiből és Menzel úr filmjeiből, és huzogatják a gatyájukat, vakarják a tarkójukat és vágják a grimaszokat, és a kuckójából kijött a portás asszonyság, és széles mozdulatokkal kezdett magyarázni, felszaladt egy kis vaslépcsőn, és belenézett a teherkocsiba, legyezett a kezével, mire a maga könyveiből és Menzel úr filmjeiből ismerős atyafiak is legyintettek, becsapták a kocsi ajtaját, és visszaültek a vezetőfülkébe.
Ekkor lépett elő egy másik nymburki asszonyság, és nagy meglepetésünkre magyarul köszönt, és kezdte magyarázni, hogy ne türelmetlenkedjünk, a Valenta úr jön ám mindjárt, és biztosítottuk, dehogy is türelmetlenkedünk, sőt, örömteli, hogy vele találkozunk, és hogyhogy tud magyarul, mire rögvest elmesélte, hogy a Felvidékről került ide 15 évesen, bizony, az már 1968-ban volt, elég rég, de jó dolga van itt, szerencsére a sörgyár is üzemel, csak ezt a jó kis régi kantint fogják lebontani hamarosan, ahol a maga írásaiból és Menzel úr filmjeiből szökött atyafiak söröznek a jeges lócán, na, hát ott egy szép kis hotel meredezik egykettőre, és ennek a fejleménynek nem biztos, hogy mindenki örül.
Mire ezt végigmondta a nymburki asszony, aki egészen bizonyosan ott lett volna az álmomból ismert nőkkel együtt a Guinness-rekordkísérletnél a szarvassal, megérkezett Valenta úr, aki, Bohumil úr, tudja, szintén Bohumil, ám sokkal fiatalabb annál, mint amire számítottam, mert egy sörfőzőmester esetében, tisztességgel szólván, egy jól megtermett és javakorabeli szaktársra számítottam, nem egy nyurga fiatalemberre, noha, igaz, a Menzel úr filmjéből ismert Francin is csak efféle volt, végül is.
Első momentumként megmutatta, Bohumil úr, a maga emléktábláját, hát mondhatom, szép dolog, épp csak kilátszik a földből, mert maga nem átallott olyan utasítást adni, hogy jó lesz ott az, mert így legalább szépen lehugyozhatják a kutyák, és ez épp elég a dicsőségből, és a nyurga Bohumil úr, pajkos mosollyal hozzá is tette, hogy áldásos módon teljesül is Hrabal úr kívánsága, mert az emléktábláját, nincs mit szépíteni rajta, rendszeresen le is hugyozzák a sörgyári kutyák.
És ezután elkezdődött a sörgyári séta, ami teljesen olyan volt, na jó: majdnem olyan, mint amikor az igazgatósági tagok jönnek ellenőrizni, és ahogy a nyurga Bohumilt követtem a lépcsőkön le és fel, egyik árpaforgatóból a másik fermetálóba, csak halkan a bajszom alatt elmotyogtam a kötelező mondatokat, tudja, Bohumil úr, hogy Igyekezzék, intéző úr, sokkal jobban igyekezzék, meg azt is, Ha nem becsüli meg magát, akár el is csaphatjuk, meg ilyeneket, holott szegény nyurga Bohumil, lehet mondani, nagyon is igyekezett, vitt egyik szintről a másikra, és a végén, hát persze, megkérdezte, hogy nem kóstolnánk-e meg egy pohárkával a sörből, igen, az egyikből és a másikból is, bár, mindennel együtt hét fajta sört főznek. Hát mit is lehetett volna erre válaszolni, jöhet az a porhárka, és jött is, a finom, friss sör, olyan habbal, Bohumil úr..., de hát pont magának magyaráznám?
És ekkor derült fény arra is, hogy a sör neve mért Postřižinské Pivo, mért nem Nymburki Sör, csak így, és akkor elmesélte ez a másik Bohumil, hogy hiszen a maga regényének és Menzel úr filmjének a cseh címe Postřižiny, ami annyit tesz, hogy Megrövidülés, mivel ott mindent levágnak és megkurtítanak, és amikor az új tulajdonos birtokba vette a sörgyárat, megkereste magát, és maga beleegyezését adta, hogy a sör neve ez legyen, Postřižinské Pivo, és így ért körbe a kör, hogy a nymburki sörgyárban cseperedett legényke megírta a nymburki sörgyárat, ahol ennek a könyvnek és még Menzel úr filmjének a nyomán hetven évvel később olyan sört kezdtek főzni, amit úgy hívnak, ahogy maga elnevezte.
Örvendtünk ennek a felismerésnek, és elbúcsúzván a nyurga Bohumiltól a nymburki Kauflandba mentünk, és ott ért véget a maga jegyében töltött nap, Bohumil úr, mert a sörös részlegnél ráakadtunk arra a sörre, aminek a rekeszén a Postřižinské szó díszelgett, és kivettünk belőle egy üveget, csak hogy még nagyobb és teljesebb legyen a meglepetés és az öröm: mert az üveg cimkéjéről maga nézett ránk, Bohumil úr, azzal az egyszerre szigorú és kópés nézésével, ahogy nyilván az életet is szemlélte, és amely szemlélődésben tán a legnagyobb segítségére éppenséggel a soha ki nem apadó sörital volt.


Nymburk, 2013. 11. 26. 19:04
Méhes Károly

2014. március 28., péntek

Bohumil Hrabal 100

“Az irodalmat én mindig szórakozásnak tartottam.” Bohumil Hrabal, a zseniális cseh író, a 20. századi cseh irodalom egyik nagy alakja 100 éve született.

“Ez az én mozim, lehunyt szemem vásznán mutatom be magamnak, olyan film, melynek forgatókönyvét és rendezését az életem forgatta, egy film, amelyben én játszom a főszerepet, én, aki idáig jutottam, eddig a fakádig, amelyben fekszem…” (Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio)
Élet a sörgyár közelében
Bohumil Hrabal Brnóban született 1914. március 28-án, gyermekkora nagy részét Nymburkban töltötte. Az elviselhetetlenül szűkösnek érzett mindennapokat a helyi sörgyár, a városka varázslatos hangulata, a természet közelsége oldotta fel, mely meghatározó volt számára. A Sörgyári capriccio történetét is részben saját élményeiből alkotta meg, hiszen Hrabal gyerekként gyakran betért a nymburki sörgyárba, ahol rendkívül érdekelte a sörgyártás folyamata és az ott dolgozó munkások történetei. (A regényből Jirí Menzel cseh rendező készített nagysikerű filmet 1980-ban.) Az érettségi után a prágai Károly Egyetem jogi karára iratkozott be, ám a jognál jobban érdekelte a filozófia, a zene, a képzőművészet és az irodalom.
“Zongorázni tanultam, s diákként egy zenekarban is trombitáltam, egyszerű Esz-trombitán, egyébként zongorán játszottam. De inkább csak a magam kedvére, illetve mert akkoriban divatos volt zongorázni. A Híd nevű kocsmában játszottam Nymburkbn, kottáim is voltak, és hát Strauss-keringőket meg korabeli slágereket zongoráztam. Nagyokat hibázva klimpíroztam, valahogy úgy, ahogy írok…”
Bohumil Hrabal (Fotó: radio.cz) 

Az ország német megszállásakor, 1938-ban bezárták az egyetemet, Hrabal vasutas lett: volt írnok, pályamunkás, majd végül vizsgázott forgalmista. Erről a korszakról szól a Szigorúan ellenőrzött vonatok című műve, amelyből szintén Menzel rendezett 1966-ban Oscar-díjjal is kitüntetett filmet.
A háború után lediplomázott, ám jogászként soha nem dolgozott. 1946 és 1963 között volt biztosítási ügynök, kereskedelmi utazó, eladó, kohómunkás, hulladékbegyűjtő-bálázó. Utóbbi “élménye” szolgáltatta a Túlságosan zajos magány című művének alapanyagát. 1956-ban megnősült, és feleségével Libenben telepedett le, ahol egy ideig színházi díszletezőként dolgozott.
1963-tól csak az írásnak élt
Ekkor jelent meg első könyve, a Gyöngy a mélyben, amely óriási sikert aratott, és következő műveit is gyorsan elkapkodták. A szovjet csapatok bevonulása, 1968 után azonban hallgatásra kényszerült, írásai csak szamizdatban vagy külföldön jelenhettek meg, így egyetlen regénye, az Őfelsége pincére voltam is, amelyet 2006-ban vitt vászonra ismét Jiri Menzel.
“…most láttam a tévében újból szerencsétlen köztársaságunk elnökének, Husák elnök úrnak a lemondását, amint lábujjhegyen elosont az elnöki székből, mintha mi sem történt volna, mintha csak az időjárásjelentést olvasná föl, lábujjhegyen hagyott itt mindent, amit saját maga, mint az ország első embere főzött. Elsompolygott, mint egy róka… Pedig én azt szeretném, hogy úgy hagyja itt ezt a világot, mint a román Drakula, Maldoror, a rossz legfőbb megtestesítője… “ (Bohumil Hrabal: Levelek Áprilkának)
A hetvenes évek közepe némi enyhülést hozott számára, néhány regénye megjelenhetett: szülei és Pepin bácsi történetét elmesélő trilógiája (a Capriccio, a Díszgyász és a Harlekin millió), majd egy évtizeddel később feleségéről, barátairól és legfőképp magáról írt trilógiája (Házimurik, Vita Nuova és a Foghíjak).  A Sörgyári capriccio-ról így vallott:
“Ez az írásom krónika; anyámról, apámról és nagybátyámról szól. Amíg a való világban voltak, olyan erősen fogták le írógépem billentyűit, hogy nem rajzolhattam meg életük költészetének grafikonját. Ma már senki nem fogja a kezemet, s én ámulattal rá-rádöbbenek, hogy nem vagyok már fiatal, s hogy a mulasztás veszélye fenyeget, mert egyedül én adhatok hírt immár arról a sörgyárról, arról a kisvárosról, ahol megállt az idő. Chagall festészetének gaviatikus stílusa ihletett, s a külső, szembeszökő eseményeket feljegyző és montírozó poétikát a vágy belső modelljével ötvöztem, és ez a vágy tette lehetővé, hogy egy fiatalasszonnyá változzam, a képzelet zseblámpájával bevilágítsak a múltba, és megjelenítsek egy életszeletet, melyből szövegbe menthető egy gyönyörű asszony, akit elnyelt a könyörtelen idő.”
Ezekben az években sokat utazott, Kelet-Európától kezdve Amerikáig szinte az egész világot bejárta. Igazán otthon azonban Prágában, majd később Kerskóban, a kicsiny üdülőfaluban érezte jól magát felesége és macskái társaságában. Továbbra is rendszeresen járta a kocsmákat, és prágai törzshelyén, az Arany Tigrisben fogadta a világ minden tájáról érkező rajongóit. Felesége halála, 1987 után ebben a “zajos magányban” teltek napjai. Esterházy Péter nem hiába írta róla: “A Hrabal-hősök folyamatosan dumálnak, beszélgetnek, mutatják magukat és a világot. De Bohumil Hrabal zárt ember volt, hallgatag öregember, akivel alig lehetett beszélni.”
“Érdekes, hogy a fiatal költők másra sem gondolnak, csak a halálra, a sok vén marhának pedig csak a lányokon jár az esze.” (Bohumil Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak)
A politikai fordulat után, 1991-ben megkezdték összegyűjtött műveinek kiadását, és 1993-ban kitüntették a rangos cseh Jaroslav Seifert-díjjal. (Az ezzel járó összeg felét a boszniai nélkülözőknek utalta.) A különc író azonban egyre zsémbesebb lett, köszvénye is egyre jobban kínozta. Így került a bulovkai kórházba, amelynek egyik ablakából 1997. február 3-án 83 évesen galambetetés közben kilépett az örökkévalóságba.
Hrabal kifejező, rendkívül vizuális, szuggesztív, naplószerű stílusban írt, gyakran nagyon hosszú mondatokban. ”Senki más nem fejezi ki úgy Prágát, mint Bohumil Hrabal. Csak ő képes a barokk képzeletet a kisember humorával ötvözni” – írta Milan Kundera, s valóban a Táncórák idősebbeknek és haladóknak című könyve például egyetlen hosszú mondat. 

Bohumil Hrabal, Vaclav Havel és Bill Clinton sörözik az Arany Tigrisben, Hrabal törzshelyén (Fotó: radio.czi) 

“Soha, még álmomban sem jutott eszembe, hogy változtatni kívánjak, vagy akarjak a politikai eseményeken, melyek közepette éltem. Soha nem vágytam rá, hogy akár a nyelven, akár a világon változtassak, és ha Marxot idéztem, ha Rimbaud-t idéztem, ha Mallarmét idéztem, mindig magamat akartam megváltoztatni, azt az embert, aki a kezem ügyében volt, önmagamat. Ezért mindig tanúnak tekintettem magam, sohasem a kor rossz lelkiismeretének, erre sosem voltam alkalmas, mert már gyerekkorom óta csodálattal töltött el a valóság, amit nem én teremtettem, ami korábban keletkezett, mint én, aki csak arra vágytam, hogy tükrözzem ezt a valóságot, mert még a legszörnyűbb eseményekben is annyi szépséget láttam. Én mindig is tökfilkó voltam, aki csörgővel sétál a napfényben, és a látszólagos bohócsipka ma is a fejemen van.”
Műveivel maradandót alkotott a cseh irodalomban, humoros és bölcs köznapi hősei egyszerre nevetségesek és megindítóak, akik képesek másként látni saját életüket és a világot, hogy elviselhetővé tegyék nemcsak maguk, hanem olvasóik számára is a legnagyobb nehézségeket, a legrosszabb körülményeket is.
Jirí Menzel sokszor elmondta, hogy nem ambíciója a forgatókönyvírás, ezért filmjei főként irodalmi alapanyagból, elsősorban Bohumil Harabal műveiből születtek. A világhírű cseh író elbeszéléseiből 1966-ban forgatta a már említett Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmjét, amellyel a következő évben elnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. 2006-ban pedig vászonra vihette immár hatodik Hrabal-adaptációját, és az Őfelsége pincére voltam általat sikerfilm lett. 

Szerző:

Sör, halál és macskák - Bohumil Hrabal világa


Bohumil-Hrabal-001.jpg

Bohumil Hrabal neve mára fogalommá vált: még azoknak is jelent valamit, akik nem olvasták a műveit. De mik is alkotják ezt a jellegzetes írói világot? Összegyűjtöttük a Hrabal-próza legjellemzőbb elemeit. (Ebben a cikkünkben pedig Hrabal íróportréját vázoljuk fel!)
Sör, sörgyár, kocsma – csevegés és pábitelek
„A sörhöz fűződő viszonyom szakrális, hogy úgy mondjam, a priori” – nyilatkozta egy 1993-as interjúban Hrabal. Sörgyár-igazgató nevelőapa mellett nőtt fel, később pedig maga is nagy sörivóvá vált: a prágai kiskocsmák nem csak törzshelyül, de munkahelyül is szolgáltak a számára, hiszen a „zajos magányban” sokszor jobban tudott írni, mint otthon. A sör, a sörgyár, a kocsma írásainak is jellegzetes elemei. A csevegés, az úgynevezett kocsmai duma, a sörivás által felszabadított, akadálytalanul áramló cseh köznyelv (mely a magyarnál sokkal élesebben válik el az irodalmi nyelvtől) a Hrabal-próza egyik legjellemzőbb sajátossága. (A Táncórák idősebbeknek és haladóknak például mindössze egyetlen, szabadon hömpölygő mondatból áll.) Hasonlóan lényegesek a sörözők látogatói, a mások által figyelemre sem méltatott, ám valójában nagyon is értékes kisemberek. Hrabal szerint ők – az úgynevezett pábitelek, vagyis az átlényegítők – az igazi hősök. (Az írónak van is egy Pábitelé – Átlényegítők című elbeszélése). A leghíresebb pábitel Pepin bácsi, az író apai nagybátyjáról, Josef Hrabalról mintázott figura, a családról szóló regényfolyam egyik főhőse. Természetesen a kortársak a pábitel jelzőt magára Hrabalra is ráragasztották.
„A részegségben nem az emelkedett hangulat a legszebb, nem a felfelé vezető út, nem az égnek emelt karok, nem az egymás után születő ötletek, a részegségben a másnap a legértékesebb, a másnaposság, a lelkiismeretfurdalás, a spleen, amikor az ember maga alatt van... Abban áll a másnaposság ereje, hogy az ember új életet akar kezdeni.., meg aztán másnapos hangulatban, legalábbis nekem, olyan gondolataim támadnak, amilyeneket józanul félnék végiggondolni, másnapos hangulatban, amikor a testem és a lelkem agyon van gyötörve, olyan ötletek ötlenek fel bennem, amilyenektől máskor megfednék, de ezek a másnapos gondolatok az igazi gondolatok, ezek viszik az embert, ha nem is sokkal, de legalább valamivel előbbre…” (Házimurik)
Család
Hrabal több könyvet is szentelt családtagjainak – ilyen például a szülei (elsősorban édesanyja) fiatalkorát megörökítő Sörgyári capriccio, a saját gyerekkoráról szóló Díszgyász, az Anya fiktív visszaemlékezéseit tartalmazó Harlekin milliói és a Pepin bácsi alakját előtérbe állító A városka, ahol megállt az idő. Hrabal sok humorral és iróniával, mégis nagy szeretettel, már-már mitizálva mutatja be családtagjait: Pepin bácsi és Maryska ma már nem egyszerűen az író hozzátartozói, hanem a szigorúan vett önéletrajzi olvasattól elszakadva vérbeli regényhősökké váltak.
„…apukám akkor olyan ideges lett, ó az apukám úgy tudott haragudni, mint senki más, anyuka négy almáriumot vett évente, zsibárustól való, régi szekrényeket, és ha apuka ideges lett, anyuka gyorsan a lugasba húzta apukát, kezébe nyomott egy baltát, és a papa előbb a hátát hasította szét a szekrénynek, aztán aprította-szidta a szekrénymaradványt, és olyan, de olyan élvezettel szaggatta le az ajtóit, aztán oldalról ripityára törte az egész almáriumot, akár egy gyufás dobozt, és egy fél óra múlva, mire aprófává hasogatta, a mamának mindig volt begyújtani- és fűtenivalója…”  (Sörgyári capriccio)
Diktatúra
Felületes olvasásra a Hrabal-szövegek a humor erőteljes jelenléte miatt kedélyesnek tűnhetnek – pedig a háttérben általában ott van valamilyen megkerülhetetlen diktatórikus hatalom, melyhez a hősöknek viszonyulniuk kell valahogy. Ez a viszonyulás lehet az ellenállás (mint a Szigorúan ellenőrzött vonatok forgalmistájának esetében) de lehet behódolás is – így cselekszik az Őfelsége pincére voltam felszolgálója. A politikai elnyomás magát Hrabalt is sújtotta, hiszen művei a cenzúra miatt sokáig nem jelenhettek meg – Az Őfelsége pincére voltam például évekig csak szamizdat-kiadásban terjedhetett. (A hatalom és Hrabal viszonya egyébként a Levelek Áprilkának című művében bevallott ügynökmúltja miatt elég kényes kérdés.)
„Amint tudják, politikai és társadalmi jelenünk az író számára azt jelenti, hogy minduntalan nagyon vékony jégre kell lépnie. Sok téma nem csupán a társadalmi konvenciók, de a jelenlegi politikai viszonyok és az uralkodó ideológiai irányzat miatt is tabunak számít. Csakhogy az író éppen azért van, hogy a konvenciókat felrúgja. Rainer Maria Rilke mondogatta: »Szövegeimet gyakran szúrósan kell olvasni, mert én magam is szúrós viszonyban vagyok ezzel a társadalommal«.” (Az alkotói módszerről – beszélgetés a Svĕt v obrazech című lapban, 1989)
Macskák
Hrabal macskák iránti szeretete legendás: kerskói birtokán néha tíz macskát is tartott egyszerre. „Szerencsére megvéd az öngyilkosságtól az, hogy ott van Kerskóban egy egész csapat macska, akik mindig úgy üdvözölnek, mintha azt jeleznék, hogy nélkülem nem tudnak élni” – írja 1982-ben. Amellett, hogy a macskák egyfajta gyermekpótlékot jelentettek számára, őszinte, írói érdeklődéssel tanulmányozta ember és állat kommunikációját, a köztük időnként kialakuló már-már transzcendens kapcsolatot. A macskák írásaiban is gyakran megjelennek – Kisautó című elbeszélése például arról szól, hogy még egy feleslegesnek tűnő kismacskát sem ölhet meg az ember büntetlenül. A macskák felbukkanása a szövegekben egyébként általában összekapcsolódik a halál tematikájával.
„...Este aztán Pepin bácsi mozdulatlanul üldögélt a konyhában, a kredencnél, mögötte az öreg Celestýn kandúr... már ő is, éppúgy, mint Pepin bácsi, időrágta, fogatlan vénség volt, sőt, arcban is hasonlítottak egymáshoz. Pepin bácsi időnként megfordult, és amikor kitapogatta a kandúr fejét, megsimogatta, a kandúr a tenyerébe púpozta a hátát, és így érintette egyik a másikat, míg csak el nem jött a lefekvés ideje.” (Harlekin milliói)
Halál
Azt mondják, minden valamirevaló író a szerelemről és a halálról ír. Nincs ezzel másképp Hrabal sem: Tomáš Mazal szerint „A halál motívuma vörös fonalként húzódik végig Hrabal teljes irodalmi munkásságán”. Valóban, a halál kérdése szinte minden Hrabal-műben előkerül – néha egyéb témákkal, például a háborúval vagy az öngyilkosság kérdésével összekapcsolódva. (Mindkét esetre jó példa a Szigorúan ellenőrzött vonatok.) Hrabalt egyébként erőteljesen foglalkoztatta az öngyilkosság mint filozófiai probléma: jól mutatja ezt, hogy a Túlságosan zajos magány főhőse, Hanta sokat elmélkedik Seneca öngyilkosságáról. Sokan talán ezért azt gondolhatják azt, hogy 1997-es halála valójában groteszk, hrabali humorral elkövetett öngyilkosság lehetett.
„És én élvezettel beszéltem a saját síromról, ha itt halnék meg, és ha csak egyetlen le nem rágott csontot vagy a koponyámat temetnék is el belőlem, temessenek a dombon lévő temetőbe, a domb gerincén, mert az a kívánságom, hogy azon a választóvonalon a koporsóm egy idő után essen szét, hogy az, ami még megmaradt belőlem, folyjon szét az esővel a négy égtáj felé, hogy az egyik felemet vigye a víz a csehországi patakokba, a másikat pedig a patakok hullámain a szögesdróton és a határon át a Dunába, hogy tehát világpolgár akarok lenni halálom után is akképpen, hogy a Moldvából az Elbába, onnan meg az Északi-tengerbe jutok, a másik felem pedig a Duna vizével a Fekete-tengerbe, majd mindkét tenger segítségével az Atlanti-óceánba kerülök... csak az a fontos, a koporsót keresztbe helyezzék a sírba, mintha egy háztető gerincére fektetnék...” (Őfelsége pincére voltam)
Szerző: Illés Zsófia



Száz éves lenne Bohumil Hrabal (1914-1997).

Száz éves lenne Bohumil Hrabal (1914-1997). Előbb született, és túl is élte azt az államalakulatot, amelyhez oly közel állónak vallotta magát: Csehszlovákiát (1918-1992). Egy, ma már nem létező ország halott íróját köszöntjük ma.
Hrabal 100
Hrabal és felesége, Pipsi (Fotó: Kocsis Péter)

Legutoljára 2003-ban találkoztam olyan tengerentúli turistával az Arany Tigris sörözőben, aki útikönyvére mutogatva egy Bohumil Hrabal nevű írót keresett, hogy dedikáltasson vele egy könyvet, vagy legalább egy söralátétet. Akkor éppen négy esztendeje volt halott a „csehszlovák” író, aki egyebek mellett éppen az ilyen látogatók zaklatása elől menekült oda, ahol még a szemfüles turisták sem érhetik el. Ma már csupán az egykori barátok és ismerősök által keddenként körülült „Kis agancs” törzsasztal emlékeztet a száz esztendeje született Hrabal szellemére, az Arany Tigris sörözőben.
Hrabal 100
Kegyelet az Arany Tigris sörözőben Kocsis Péter

Már életében is nagyon kevesen voltak, akik nem csupán íróként, de emberként is közelebbről ismerhették a Mestert. Öregkorában mogorva, magának való, zárkózott alak volt, aki már csak az ő „túlságosan zajos magányában”, a kocsmában, e különös, dülöngélő részegek útjába és a már-már magánlaksértéssel egyenértékű bámuló szemek kereszttüzébe épített elefántcsonttoronyban érezte igazán jól magát.
Annyit azért tudunk Hrabalról, hogy egész életében megvoltak a maga elefántcsonttornyai: kezdetben a polnái, majd a nymburki sörgyár, aztán az ötvenes évektől a libeňi „Örökkévalóság gátja”, egy ma már lerombolt utca, amelynek egyik házában lakott. Hogy a később morcos és elutasító író milyen lehetett akkoriban, a „szárnybontogatás éveiben”, arról a Gyöngéd barbár és még néhány rövidebb, visszaemlékező írásából alkothatunk képet, hiszen az ötvenes évek elején még aligha tudta valaki, hogy valahol egy prágai külvárosi negyedben él Csehszlovákia, Közép-Európa, sőt talán... szóval egy később messze földön elhíresült íróember.
Amikor végre elkezdték kiadni írásait, rövid ideig élvezhette csak a hivatalos elismerést. 1968 után – elsősorban a titkosrendőrség zaklatása elől – egy Kersko nevű üdülőfaluban vásárolt hétvégi házába menekült. Emellett már jószerivel csak az Arany Tigris söröző jelentett neki valamit, a többi hely – egy prágai panellakás, a külföldi meghívások vagy a kerek születésnapok házimurijai – csak kellemetlen vagy szükségszerű mellékállomások voltak számára. 

Hrabal 100
A híres sörgyár Nymburkban Kocsis Péter
Ha így nézzük, nem is volt olyan kacskaringós ez az emberi mértékkel hosszúnak mondható út: a „törzshelyeket” tekintve össze sem hasonlítható a Túlságosan zajos magányban olvasható „Nagy Szlalom” kocsmáinak számával... A sörgyárakból az Örökkévalóság Gátjának nyüzsgésébe, onnan Kersko valóban csendes, végül pedig az Arany Tigris zajos magányába. A közös pontok, a „gyöngyszemek”, amelyekből e sajátos élet lánca összefűzhető, a kocsmák voltak, amelyekben „olyan jó várni a halálra”, és ahol csak azok halnak meg, akik „az istenek kiválasztottjai”. Nehéz nem kihallani ezekből a mondattöredékekből Hrabal végső kívánságát, amely nem teljesülhetett. Addig-addig várakozott kedvenc törzshelyén a halálra, míg már nem is találta olyan szépnek ezt az időtöltést, és ő maga tett inkább egy apró mozdulatot egy prágai kórház ötödik emeletének ablakában. Alighanem ez volt legutolsó földi elhatározása.
Amikor Hrabal, kevéssel halála előtt, végleg abbahagyta az írást, visszatért egykori kedves foglalatosságához: a papírbegyűjtőben eltöltött időkben beszerzett albumokba, receptkönyvekbe ragasztgatta legkedvesebb fotóit, képeslapjait, és ezeket vitte el megmutatni a Tigris-béli asztaltársaságnak.
Bohumil Hrabal egész élete során egyetlen művön dolgozott. Kollázsokból, kisebb-nagyobb mozaik-kockákból próbálta újra és újra összerakni önmagát és a világot, amely körülvette őt. Hogy neki sikerült e, az ő titka marad. De nekünk esélyt adott arra, hogy könyveit olvasva és a műveiből készült filmeket nézve összeálljon bennünk egyfajta, szívünkhöz oly közel álló világ, amelynek lényege önmagunk és embertársaink szeretete. Isten éltesse odafenn, Kedves Mester!

Hrabal 100
Hrabal és Pepin sógor... (fotó: Kocsis Péter)
A fotókért baráti köszönet Tomáš Mazal barátomnak...

Forrás: http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/hrabal_100